Velence, Firenze

2007. augusztus végén még 3 nap szabadságot sikerült kapni nejemmel együtt a munkahelyünkről. Gondoltuk már 10 éve nem voltunk Olaszországban, ezért újra elmegyünk és 8,5 éves fiúnknak megmutatjuk azt a várost, aminek „mindig vizesek” az utcái. Vasárnap este szálltunk fel a nemzetközi Venezia EN vonatra. Termes kocsiban foglaltunk helyet, mivel fülkések nem voltak. Meglepetésünkre sok főiskoláskorú francia fiatal utazott. Az úti okmányokat és a jegyeket magamnál tartottam, mert azokat 11 alkalommal ellenőrizték. Ebből szeretteim semmit nem láttak, mert az ülésen magzatpózban zsugorodva durmoltak. A mennyezet borítása fölé kétszer is benéztek létrás egyenruhások. Szerencséjükre aznap elbújt moldáv határsértők nem estek rájuk. Szlovéniában kérték a helyjegyet tőlünk, ami Ljubljanáig nem kötelező. Előre nem váltottunk, mivel az indulásunk napjában nem voltunk biztosak. Így fejenként 8 eurot fizettünk, azaz 3-mal többet, mint a pénztárnál. Ettől nem szegényedtünk el. Olaszországba érve a tengert megpillantva megreggeliztünk. Venezia Mestréből vonatunk cölöpökön álló több kilométeres vágányzaton keresztül ért az óvárosba. A mellettünk lévő autópályán ezrével gurultak a járművek egy hatalmas parkolóház felé, mivel ebben a műemlék városban tovább még bicikli sem közlekedhet. Venezia Santa Lucia végállomásra 8 óra körül 50 perc késéssel értünk. A fiam családi szokás szerint teljesen becsukott szemmel lett lekísérve a lépcsőn az állomás előtti Canal Grande partjára. Ott a szeme a szájával együtt nyílt, mert annyira tetszett neki ez a „mindig vizes utcájú” város. Vaporettoval (vízibusz 6 euro/fő) sűrű fényképezgetések közepette jutottunk el a Piazza di San Marco-ig (Szent Márk tér).

A galamboknak alig akadt szabad hely a leszállásra a rengeteg bámészkodótól. Innen minden jelentős építményt megcsodáltunk, és lassan araszolva mentünk vissza gyalog a vasútállomásig. Az egyik terecskén szembetalálkoztunk már Magyarországról a vonaton mögöttünk utazó lábfejükön is tetovált 2 francia fickóval, akik hegedülve kezdtek kéregetni. Őket nem a műemlékek vonzották, hanem a várható adományok. A szűk sikátorok között a szembejövő turista áradattól alig fértünk el. Helyenként a vállaink összeértek volna, ha nem lapulunk a falhoz. Az emléktárgyakat árusító boltok elkápráztató csillogását sok percig csodáltuk. A színes üveg és porcelán figurák, maszkok, állatkák, báli ruhák mind gyönyörűek voltak, akár az áraik.

A modern külsejű pályaudvarra visszatérve megváltottuk az esti Venezia EN-ra helyjegyeinket és Firenzébe oda-vissza az Euro Star vonatokra 90 euroért a pótjegyeinket. A hosszú kígyózó sort nem akartam még egyszer végig állni. A Mediciek városa felé a híres vonat csak helyenként száguldott 160 km/h-val. Toscana fővárosa is lenyűgözően szép, annak ellenére, hogy itt mindenhová gyalogolva is el lehet jutni. A pályaudvar előtt nyitott-tetejű panorámabuszok sorakoztak. Időnk bőségében nem fizettünk be rá, illetve az óváros egyébként is gyalogosan járható csak. A színes márványba burkolt dóm és külön álló kissé ferde tornya magasba emelte tekintetünket. 

A keresztelő kápolna aranydomborműves kapuja előtt kis korlát akadályozta meg az ezernyi látogató tapogatását. A Vecchio híd apró üzletekkel beépítetten nem mindennapi. 

Az olaszok segítőkészek voltak a turistákkal, hisz belőlük éltek. Minket is a legkedvesebb módon irányítottak el, ha kerestük valamelyik nevezetességet. Kora este újra vonatra ültünk, amely a többihez hasonlóan a világ minden részéből érkezőktől volt zsúfolt. Mi egy koreai fickó mellett foglaltunk helyet, aki annyira vágott szemű volt, hogy nem értettük miként lát ki azon a vékony résen. A mobiltelefon dallamaira az olaszok a hívóiknak a „pronto” szót mondták tessékként. Nekünk erről a hasonló nevű bútorápoló jutott eszünkbe. Az otthonról hozott üdítőink elfogytak a 2 város bejárását követően. Ezek pótlását élelmiszerüzletben tartottuk célszerűnek. Aki a tejet szereti, az inkább azt vegyen, mert táplálóbb és olcsóbb. Venezia Mestrében szálltunk át a hazafelé induló vonatunkra. Ezen a pályaudvaron 2,2 euroért az automatából fél literes colát vagy a büfében 1,5 liter palackozott buborékmentes vizet lehet kapni. Ebből is látszik, hogy a magyar fizetések nagyon alacsonyak az uniósokhoz. Magyarországra érve az állomásokon fülnek sértő módon nem „Véneciá”-nak ejtették a lagúnák városát, hanem magyar olvasatként Venezia-nak.

Salföld

BÁLINT – NAP 

Salföld a Balatontól északra a Káli – medence délnyugati részén terül el, csupán 3 km-re Ábrahámhegy vasúti megállójától. Innen tekertem el hozzá a vonaton hozott kerékpárommal a Burnót – patak völgyében az enyhén emelkedő úton. A honfoglalás kori falucska határa a kis sziklás felszínű kőtengernél kezdődik.

Házait a paraszti kultúra igényesen felújított emlékei jellemzik. Ez az itt letelepedett művészek törekvésének is köszönhető. A majdnem elnéptelenedő falu így az ország kiemelkedő nevezetességévé vált.

buszmegálló

Így renoválták 2014-ben

Ilyennek láttam 2017-ben

2014-ben a az oszlop mögötti épület még így nézett ki

2017-ben így alakítják át

2017-ben már tornáccal is megtoldották

2019-ben befejezve az átalakítás

újabb faluképbe illő új ház épül 2019-ben

A Bálint – napot a szerelem és a vitézi versek költőjéről Balassi Bálintról való megemlékezéssé tették a hagyományőrzők. A domborművénél elmondott beszédet korhű ruhákban magyar vitézek, török janicsárok és tüfencsik felvonulása követte a pálos rendi kolostorromig.

Az itteni tisztáson a bajvívásuk tette még hangulatosabbá a Bálint - napot. A közönség gyalog és szamárfogattal ért ki az erdő szélre.

Valaki megjegyezte, hogy itt nem lesz soha Valentin nap, mert az USA –ban sem tartanak busójárást. A megfáradt csapat és kísérői gulyásfőzéssel fejezték be a programot. Ebből én kimaradtam, mert a klastrom mögötti Öreg – hegyen át Badacsonyörsnél kiérve a vasúti megállóban a hazafelé tartó vonatra léptem fel a bringámmal. (2014)

A Káli-medencében már 900 körül megjelentek a honfoglaló magyarok: a dimbes-dombos vidék Kál horka, majd Vérbulcsú nemzetségek szálláshelye volt. Később Koppány vezéré lett ez a földterület. Az őt legyőző Szent István király Zala vármegyéhez csatolta Salföldet, amely kezdetben három falvat foglalt magába: Ábrahám, Alsó- és Felső-Kőkút településeket.

Az Árpád-házi királyok idején községünket Salkőkútnak nevezték, valószínűleg azért, mert az egyik legismertebb birtokos az Atyusz nemzetségbeli tagja Sal (Saul) volt, akitől fennmaradt két végrendelet (1221-ből és 1227-ből), mint hiteles írásbeli dokumentum. A Sal családnak a környéken is nagyobb birtokai voltak. A család férfi ága 1560 körül kihalt.

A falu élete a török hódításig virágzott; állattartás, szőlőművelés jellemezte. A lakosság etnikailag magyar volt. A török hódítás azonban elpusztította a falut. Salföld sorsa 1543 után megpecsételődött: a török haderő elfoglalta Székesfehérvárt, aztán ostromolta a környék várait. A Káli medence falvai közt Salföld is elpusztult. Ezt a vidéket 1687-ben szabadították fel az egyesült keresztény seregek. Következett a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711), melynek dunántúli hadjáratai (Bottyány Jánosé 1705-ben, majd Csobánc ostroma 1707-ben) hátráltatták a falu újjászületését. Csak 1711 után éledt újra a falu.

Az 1715-ből származó összeírás szerint, "Schalfölde lakosai jövevények". Egy 1720-ból fennmaradt dokumentum alapján a betelepülők magyar jobbágyok voltak. A XVIII. században a község gyors fejlődésnek indult, hozzá tatozott Ábrahámhegy is nagy szőlőterületeivel.

A béke és a virágzás a XIX. században folytatódott. A népszámlálások adatai mutatják: 1828-ban 293 fő, 1890-ben már 613 fő élt a faluban (Ábrahámhegy és Salföld lakosait egybeszámolták). A helyi gazdaság legjövedelmezőbb ága a XX. század közepéig az állattenyésztés (tehéntartás), a halászat és a szőlőművelés volt.

A II. világháborúban sok hősi halottja és mártírja volt a falunak, az épületek azonban viszonylag jól átvészelték a háborús éveket. Salföld társadalmát 1950-től a szocialista rendszer gyökeresen átalakította. A magángazdaságokat szétverte, a parasztgazdák földjeit, a módosabbak házait is államosította. A parasztokat 1959 tavaszán néhány aktivista termelőszövetkezetbe kényszeríttette. A történelmi kényszerrel létrejött téesz 1973-ig működött, amikor egy nagygazdaságba olvasztották be.

A salföldi téeszt később a falusiak nagy része magáénak érezte, az elnöke sokat próbált tenni a községért. Egy településfejlesztési koncepció áldozataként 1973-ban mégis hanyatlani kezdett a falu. Megszűnt a helyi tanács, az iskola, a lakosság a kiemelt övezetnek számító Balaton-partra vagy városokba költözött, megkezdődött az elvándorlás. Míg 1970-ben 243-an voltak a salföldiek, addig 1990-re 77 főre apadt a lélekszám. Az egyetlen jó a rosszban, hogy a falukép viszonylag érintetlen maradt, és ez vonzotta ide a máshonnan ide kikapcsolódni, felüdülni járó bebírókat.

A régi házakat olyan városiak vették meg és újították fel, akiket vonzott a környék, a táj szépsége. A hajdani nyaralók némelyike mára „tősgyökeres” salföldi lett, mert közülük többen letelepedtek itt, némiképp gyarapítva a lakosságot. Manapság Salföld, amellett, hogy turista látványosság, működő falu is, saját önkormányzattal, természetvédelmi majorral, szép portákkal.

Az egyetlen magyar szerzetesrendet, a Remete Szent Pálról elnevezett pálosokat Boldog Özséb (1200-1270) alapította. A környéken több kolostor épült: Henye, Uzsa, és a kőkúti sancte Maria Magdelene. Először Pál veszprémi püspök 1263-ban kiadott oklevele említi. Ekkor épült a kolostor román ősmagva, a kerengő és a barátlakások. Kétszáz évig éltek itt a fehér barátoknak is nevezett pálosok. Az idők folyamán többszöri fosztogatás áldozatául esett. 1482-ben ismét felvirágzott a kolostor. Ebben az időben épült a késő gótikus templom, amelynek javára István bíboros 1475-ben búcsút engedélyezett. Jóval a törökdúlás előtt elnéptelenedett, oka ismeretlen. Hosszú évszázadokig elhagyatottan állott. A török hódoltság idején a térség teljesen elnéptelenedett. A XVIII-XIX. század folyamán a falvak újráépültek a lerombolt várak és paloták köveiből. Salföld megújulásakor a kolostor köveit elhordták, a híres Csigó család szállítatta el számtalan szép faragványát pincék, istállók építéséhez. Annak ellenére, hogy falainak nagy részét elhordták még ma is hirdet romantikus romjai az egykori kolostor lenyűgöző épületegyüttesét. Az egykori kolostorbirtok számtalan szép épülete szintén az újjáépítési hullámban pusztult el (vízzáró gát a Burnót-patakon, őrtorony a mai község területén)

A településről és környékéről részletesebben az alábbi linken:

http://www.salfold.hu/tortenet.php