Egynapos kirándulásra Szlavóniába indultunk április végén. Virradatkor rajtoltunk. A Balaton nyugati végéből a 68 számú főúton haladtunk. Horvátország Dráva és Száva közötti területének egy részét nevezik jelenleg Szlavóniának, amit hangzása okán ne tévesszen össze senki Szlovéniával! Barcsnál gurultunk át a Dráva hídján, a határon, ahol már januártól senki nem teljesít szolgálatot okmányellenőrzésként a bódékban. Virovitica (Verőce) 15 km-re van a folyótól. Központjában áll a Pejacsevich kastély, amely 1804-ben épült az egykori középkori vár romjainak helyére. Jelenleg a városi múzeum van benne.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
A vizesárok és a vár alapjainak egy része is látszik a régészeti feltárásoknak köszönhetően.
.JPG)
Körbejártuk a kastélyt, majd a belvárost. A fahíddal szemben a katolikus gimnázium még a monarchia idejében 1914-ben épült. Az első világháború kitörése miatt az oktatás csak az 1918/19-es tanévtől indulhatott meg benne. A háború idején az épületben kórházat rendeztek be. Ekkor a 7 ezer lakosú városban 10 százaléknyi magyar és 7 százaléknyi német élt. A mostani 21 ezer lakosból csupán néhány tíz magyar élhet.
.JPG)
A kastély főbejáratánál a boltíves téglahíddal szemben a körforgalomnál az Első Horvát Takarékpénztár saroképülete 1892-ben épült a város forgalmas helyén, ami jelenleg a pénzügyőrségnek ad helyet.
.JPG)
Egy tarka épülettömb után a ferences kolostort és a Szent Rókus plébániatemplomot találtuk. A ferencesek a XIII. század közepén érkeztek a városba. A török uralom előtt egy Szűz Máriának szentelt templom is állt itt. Az oszmánok kiűzése után 1684-ben a ferencesek visszatértek és először fából ispotályt és egy fatemplomot építettek ide. A mai ferences kolostor építése 1751-ben fejeződött be. A Szent Rókus plébániatemplom alapkövét 1746 -ben helyezték el. A templomot és a kolostort 1758-ban egy földrengésben súlyos károk érték, de itáliai építészek segítségével mindent megújítottak. Utoljára a második világháborús károkat kellett helyreállítani.
.JPG)
.JPG)
.jpg)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
Viroviticát (Verőcét) a 2 számú főúton hagytuk el. Folyamatosan egybeépült falvakon keresztül értünk Suhopolje (Szentendre) 1814-ben épült kéttornyú Szent Teréz katolikus klasszicista temploma elé.
A község régebbi horvát neve Terezovac a szentre utal, de a Tito féle kommunizmusban a vallási vonatkozású neveket átnevezték. A település közepén található az egykori gróf Uto Caraffa birtokán a XVIII. században épült és 1870 –as években pedig új tulajdonosa Jankovich József által átépített kastély.
Az 1910-es suhopoljei (Szentendre) népszámlálás adatai szerint lakosságának 44%-a horvát, 30%-a német, 22%-a magyar anyanyelvű volt. A II. világháború idején az üldöztetés elől elmenekült német és magyar lakosság helyére a háború után horvátok és szerbek érkeztek. A délszláv háború során pedig az elmenekült szerbek helyére boszniai és szerémségi horvátok települtek le.
Suhopoljéból (Szentendre) az eszéki főúton haladtunk tovább Slatina (Szalatnok) városkáig, ahol az elkerülő útról a Dráva felé tartó 34 sz. főútra fordultunk. A falvakon átgurulva az az érzés fogott el minket, hogy akár Magyarországon is lehetnénk, hisz építészeti különbség szinte alig van. Több elhagyott házat illetve megroskadt parasztházat láttunk. Eszék - Baranya megye határában nem egyedi módon az üdvözlőtáblán magyar felirat is szerepelt, ami jó érzéssel töltött el minket.
A Dráva melletti 6200 lakosú Donji Miholjac (Alsómiholjác) városka egyetlen nevezetességére negyedórát szenteltünk. A Mailáth-kastélyt a XX. század elején építették. A park vén és virágzó fái rejtik az úri építményt.
A hengeres tornyok, a magas tetők, a díszkémények, a neoklasszikus, balusztrádokkal ellátott teraszok, a kovácsoltvas kerítések és egyéb historikus jellegű építészeti részletek mind az angol Tudor-stílus jellegzetességei. Bemenni nem tudtunk. Még nyitvatartási időre vonatkozó táblát sem láttunk.
A monarchia idején az egykor 14 százaléknyi
magyar és 6 százaléknyi német lakosságból alig maradt hírmondó.
A 34 számú
úton tovább haladtunk a Dráva mentén és Valpovo (Valpó) központjában álltunk meg, ahol a
várkastélyt is megtaláltuk. A 12 ezer lakosú városka nevét az ófelnémet
„Walpoto” személynévből kapta. A név, amely nem magyar és nem is szláv eredetű
arról tanúskodik, hogy a birtok valószínűleg a tatárjárás után jött létre,
amikor az országba sok külföldi érkezett. A birtok vezetője nyilvánvalóan egy
német anyanyelvű ember volt. Az intéző állandó jelleggel lakott az ingatlanon,
ahol a háza is állt, amely egyúttal az uradalom adminisztratív székhelye volt.
A munka és a jobb megélhetés miatt a ház körül fokozatosan létrejött az új
település, amely róla a Valpó, illetve szlávul a Valpovo nevet kapta. Németes
kötődése ellenére a monarchia idején 1910-ben 12 százaléknál több német nem
élt, de magyar is csupán 5 százaléknyi.
A körforgalomnál található a Prandau-Normann várkastély középkori (1410) eredetű, barokk épületegyüttese, amely részben a középkori vár átépítésével, részben hozzáépítéssel jött létre. Alaprajza szabálytalan háromszög. Legrégibb része az a lakótorony, amelyet még Maróti János macsói bán építtetett a XV. században.
Központi épülete az emeletes, tornyos késő barokk kastély, az egykori uradalmi vendégház és fogadó.
Ezen kívül az épületegyüttes részei még a kápolna, az egykori istálló és gazdasági épületek.
A várkastélyt körbejártuk a várárokban. A mai épületegyüttes helyén eredetileg a XV. századi vizivár állt, amelynek központi része a lakótorony volt sáncokkal és mély árokkal övezve, amelybe a Karasica vizét vezették. (Ilyen nevű patak hazánkban, Baranya vármegyében is van.)
A XVIII. század első felében új tulajdonosa, a Prandau család
kijavíttatta a romos várat és a déli szárny maradványaira monumentális barokk
palotát építtetett, középső részén 37 méter magas toronnyal. Az épület az
1801-es tűzvészben súlyosan megrongálódott, amely után már klasszicista
stílusban építették újjá. A várkastély 1885-ben házasság révén a Normann
Ehrenfels grófi család tulajdona lett. Abban az időben összesen 62 szobája volt. A Prandau-Normann
kastély falain belül álló Szentháromság-kápolna a város legrégibb szakrális
épülete. A Marótiak idején épült a XV. században késő gótikus stílusban. A
török uralom idején dzsámivá alakították át. A török kiűzése után 1723-ban
barokk stílusban megújították. Nemrég restaurálták és ennek során a szentélyben
megtalálták az eredeti falak maradványait a befalazott ablaknyílásokkal, a régi
faliképekkel és más részletekkel. A valpói kastélyban a délszláv háború óta továbbra
sem működik az állandó kiállítás, a kastély középkori-barokk épületkomplexuma a
látogatók számára nyitva áll. A tárt kapun nemcsak mi, hanem a szél is
bejutott, ahol felerősödve porkavaróan tódult be.
Utazásunk legfőbb célja a 34 számú főút végén Horvátország negyedik legnagyobb városa a 84 ezer lakosú Eszék (Osijek, Essegg) volt. Felsővárosban a részben felújított Pejácsevich kastély oldalkerítésénél parkíroztam le a belváros szélén. Szép termei nem voltak látogathatók. Az egyik épületszárnyát az egészségügy szolgálatára alakították ki.
A szendvicseink fogyasztása közben több tarka villamos is elhaladt a Drávával párhuzamos Strossmayer főúton.
Mi gyalog mentünk be a 1,5 km-re lévő városközpontba a háromszög alakú Ante Starčevića térre. Szélén magasodik az 1900-ban felszentelt vöröstéglás Szent Péter és Pál katedrális. Fájdalmunkra a kapuja zárva volt vélhetően a felújítás miatt. A délszláv háborúban jelentősen megsérült és a helyreállítási munkák még mindig folynak.
Városképet meghatározó házait, palotának is beillő közintézményeit fotózva igyekeztünk az eszéki vár felé.
Alfred
Kästenbaum (1913-tól Alfred Korsky néven) ügyvéd 1904-ben épült háza az egyetlen példa az eszéki magyar
szecessziós stílusban épült polgári házra. Jelenleg az egészségügy szolgálatában áll.
A Dráva partja felől a motorcsónak kikötő, a gyaloghíd és egy
uszadékok ölelte régóta lehorganyzott nosztalgikus hajó után értük el a
védőbástyákat.
Eszék első
várát még a rómaiak építették miután az I. században végleg megtörték a térség
kelta törzseinek ellenállását. A településük helyén Mursa néven légiós tábort
építettek. A középkorban egy várkastély állt először a mostani vár helyén, amit
a törökök elpusztítottak. Később ők építettek komolyabb várat, amit a
keresztény seregek többszörre se tudtak elfoglalni. Az oszmán korban a
település központi részét félkör alakú tornyokkal erősített kőfalakkal övezték
és a Dráva vizével elárasztott széles sáncokkal vették körül. Eszéket végül
1687-ben foglalták vissza a császári csapatok. A Valpót ostromló ágyúk hangja akkora
pánikot okozott a török őrségben, hogy attól elmenekült. Így a keresztény sereg
az üres várba vonulhatott be. Mindez pénteki napon 11 órakor történt, ezért ma
minden pénteken 11 órakor megszólalnak az eszéki harangok. Husszein pasa
boszniai beglerbég vezette török sereg 1690-ben ostrom alá vette az eszéki
várat, amelyben csaknem teljesen lerombolta, de elfoglalni nem tudta. A
császári hadmérnökök rögtön a felszabadítás után megkezdték az új eszéki erőd
tervezését, bővítését. Sajnos az első világháború után forgalmi és
városfejlesztési okokból a védművek visszabontása elkezdődött. Megmaradtak a vár
közepén a XVIII. században épített katonai, állami és polgári épületek, továbbá
a Dráva partján a nagyméretű Vizibástya, az erőd északkeleti része, valamint a
vár túloldalán az egykori koronamű keleti félbástyája. Láthatók még a
szomszédos kötőgátak részei a kazamatákkal, valamint a koronamű középső
bástyája.
A Szentháromság tér sarkán a Szlavónia Múzeumban 2 euro belépődíjért fejenként körülnézhettünk.
Majd a zárt kapus Szent Mihály templom felé a térkövezési munkálatoktól nehezen járható utcákon hagytuk el ezt a történelmi negyedet.
Eszéken se magyarul beszélő helyiekkel se magyarországi turistákkal nem találkoztunk. Az első világháború előtt még 12 százalék volt a magyar és 36 százalék a német lakosság, ami 2011-re 0,91 illetve 0,24 százalékra csökkent.
A város határában a vasúti sorompó piros jelzésére megállva egy összefirkált motorvonat vánszorgott a vágányon. Hazánkban szinte azonnal eltávolítják a festéket az elcsúfított vonatokról, de a horvátok ezzel nem foglalkoznak, így szinte nincs is olyan vasúti jármű náluk, amelyek tiszta felületűek lennének.
A szerémségi Vukovárra tartottunk a 2 számú főúton, hogy ezt a szláv testvéri háború által évtizedekkel ezelőtt sokat szenvedett várost megnézzük. Mindig fontos stratégiai pont volt a Duna magas partjának a Vuka (Valkó) torkolatánál emelkedő része ezért ősidők óta lakott vidék. Német nyelvű, magyar és szláv lakosai 1231-ben Kálmán hercegtől kapták első kiváltságaikat. Ekkor Valkóvár (Vukovár) volt a nagy területű Valkó vármegye székhelye. A török uralom alatt több városnegyede, imaháza, fürdője, szálláshelye és iskolája volt. Lakossága 3000 körül volt, akiknek többsége muzulmán volt, de délről pravoszláv vlach családok is települtek ide, akik a török kivonulásával távoztak. A megmaradt kevés katolikus lelki gondozását a ferences atyák végezték. A város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól. Csupán ötven ház maradt lakva a városban. Melléjük főként horvát és szerb lakosság telepedett be. A vukovári uradalomnak rövid ideig a Kuffstein, majd 1736-tól egészen 1945-ig a német Eltz család volt a birtokosa. A ferencesek 1730-ban létrehozták a város első iskoláját. A XVIII. és XIX. században jelentős számú német, magyar, zsidó, ruszin, szlovák és ukrán népesség is telepedett ide. Vukovár 1745-ben a nagy területű Szerém vármegye székhelye lett. Virágzott a kézművesség, kereskedelem, selyemhernyótenyésztés és a hajógyártás. A Dunán a gőzhajóforgalom 1840-től folyamatos volt. A magyar szabadságharc során 1848. november 15-én itt győzte le Batthyány Kázmér a szerbeket. A vasúti hálózathoz 1878-ban kapcsolódott a város. Lakossága 1910-ben 10 359 főből 4125 horvát, 3502 német, 1592 szerb és 954 magyar volt. A mai összetétel ismeretlen.
A buszállomás közelében, a belvárosban tudtam leparkolni. Két sarokkal arrébb a Duna mentén párhuzamosan a Strossmayer utca jelenti a főutcát. A háború nyomait és a felújítás eredményeit keresve sétáltunk rajta. A végén található az egykor brutálisan lerombolt Elz kastély, amely helyreállítása csodálatosan sikerült.
Szinte már elenyésző mértékben látni harcokra utaló sérüléseket a házakon. A foghíjas telkek viszont a szétlőtt házak romjainak eltakarításakor keletkeztek. A Vuka (Valkó) hídján átmenve innen már Franjo Tudman nevét viselő utcában a hoteltől számítva egyre régebbi házak sorakoznak.
Egy parányi kereszteződésben az árkádos házak között talán mementónak hagyhatták meg a délszláv háború hagyatékának a romot.
Innen a Duna partján emelkedő téglafalakkal megerősített homokdombra az egykori várdombra épült ferences templomhoz és kolostorhoz igyekeztünk.
A templombelsőben meghagyott részletekből és a régi fotókon tapasztalhattunk, hogy itt is fantasztikus helyreállítási munkákat végeztek a közelmúltban.
A kolostor külső udvaráról a Dunára szép kilátás tárul. A korlát mentén hosszú üvegtáblákon olvashatóak a délszláv háború során Vukovár védelmében elhunytak névsora. Több magyar vezetéknevű is van közöttük horvátos írással (Szabados, Szekeres, Révesi).
A szépen renovált kétszíntes gimnázium is a folyóparti magaslaton áll, éppen úgy, mint a lövedékektől szaggatott víztorony.
Innen visszafordultunk és az autónkkal elindulva a megyeháza és a bíróság mellett hagytuk el a várost. Egyik homlokzata sem viseli magán már a golyónyomokat, viszont a vasútállomás nagyon.
Vukovártól
hazafelé indultunk, de egy másik útvonalon, hogy minél többet láthassunk
Horvátország Dráva – Száva közti részéből. A Dunától nyugatra kb. 20 km-re Vinkovci
városa lett a következő cél. Jelentős látnivalókkal nem rendelkezik, ám ennek
ellenére egy kellemes, nyugodt hangulatú és rendezett kisváros. A pici városközpont
a főtérből és az abból nyíló sétálóutcából áll szépen felújított házakkal
sokszor lombos fákkal takarva.
Vinkovcitól tovább haladtunk a 40 km-re lévő 27 ezer lakosú Dakovoba (Diakovár). A főtérhez (Trg. Strossmayer) közeledve már messziről látható a hatalmas templom vörös sziluettje. A 7 millió téglából épült kéttornyú Szent Péter székesegyházat 1882-ben szentelték fel. Az osztrák felmenőjű, viszont horvát nemzeti érzelmű, szlavóniai Josef Georg Strossmayer püspök kezdeményezésére egy 1355-ben épült, de a török korban elpusztult templom helyére épült. A kapujának bezárásakor 19 órakor értünk oda, de a kulcsot tartó, kedves apáca adott még 2 percet nekünk a fotózásra.
Aznap Dakovo (Diakovár) volt a hetedik hely, ahol megálltunk nézelődni, így szerencse, hogy még sötétedés előtt ideértünk. Közvetlenül a templom mellette áll az emeletes érseki palota 1703-ban épült későbarokk stílusban. A XIV. századi eredeti gótikus épületből csak a nyugati fal egy része, illetve a Szent József kápolna szerkezetében a régi székesegyház egy része maradt meg.
A főtér harmadik jeles építménye 1913-tól a szecessziós stílusú teológiai szeminárium.
A sétálóutca a 2013-as pápalátogatás után II. János Pál pápa nevét viseli. Földszintes házai között kávézók, virágládák, kandeláberek adják meg a turistáknak a hangulatot.
A Városháza kétszintes klasszicista stílusú, neoreneszánsz elemekkel díszített épülete a régi önkormányzati helyén áll 1901 óta az utca végén.
Diakovár területe már ősidők óta lakott. Az ókorban a rómaiak „Certissa” nevű települése állt itt, amely fontos állomása volt a Sisciát (Sziszek) Sirmiummal (Szávaszentdemeter) összekötő út mentén. A középkori várost először 1239-ben említik, de jóval korábbi lehet. Ekkor adja Kálmán herceg a Boszniában terjeszkedő eretnek bogumilok elleni menedékül Pósa boszniai püspöknek, aki 1246-ban ide települ át. Várát a boszniai püspök birtokaként 1387-ben említik először. A török uralma alatt 1536-tól állt. Jakova néven mintegy 5000 lakosú mezővárosként kádiluk és náhije székhelye volt. Ez a város történetének legsötétebb időszaka, amikor szinte az összes katolikus templomot mecsetté építették át és lerombolták a püspöki palotát. A reformátusok 1551-ben felgyújtották a ferencesek kolostorát is. A lelkipásztori gondozást a ferencesek végezték, akiket a törökök még eltűrtek. A város 1687-ben szabadult fel az oszmán uralom alól, de ekkor teljesen leégett. A püspök 1690-ben tért vissza és megkezdődött a város újjáépítése. Patačić püspök 1706-ban megalapította a püspöki ménest. Diakovár a bosznia-diakovári és szerémi egyesített egyházmegye központjává vált 1773-ban. Napóleon hadai elől 1805-ben ide menekítették a lipicai ménest, amelynek egy része itt is maradt. Jelentős gazdasági tevékenység bontakozott ki a püspöki uradalomban is, különösen a szőlészet területén. A fejlődés újabb lendületet kapott 1849-ben Josef Georg Strossmayer püspök kinevezésével. Az ő idejében az uradalom tekintélyes jövedelemmel rendelkező gazdasággá vált, lehetővé téve a nagy püspök számára, hogy pártfogója legyen olyan intézményeknek, mint a Horvát Tudományos Akadémia. Diakováron új székesegyházat, valamint számos egyházi és gazdasági épületet építtetett. Szobra a róla elnevezett téren áll a templom előtt.
Diakovár 1910-ben 6304 lakosából 4894 horvát, 890 német, 249 magyar és 164 szerb volt.
Našice (Nekcse)
irányába tartottunk Slatina (Szalatnok) felé, ahonnan már ismerős volt az út
hazafelé. Éjfél után értünk a Balatonhoz. Ha nem 20 óra körül, hanem később
sötétedett volna akkor a nekcsei kastélyt és a gótikus eredetű templomot is
megnézhettük volna még világosban.
A Dráva másik oldalán Somogy és Baranya vármegyékben jelentős cigány kisebbség él, de mi Szlavóniában és Szerémség horvát részén egyetlen eggyel nem találkoztunk.
források :
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ver%C5%91ce_(Horv%C3%A1torsz%C3%A1g)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Suhopolje
https://hu.wikipedia.org/wiki/Als%C3%B3miholj%C3%A1c
https://hu.wikipedia.org/wiki/Valp%C3%B3
https://hu.wikipedia.org/wiki/Esz%C3%A9k
https://hu.wikipedia.org/wiki/Esz%C3%A9k_v%C3%A1ra
https://kepesujsag.com/az-eszeki-szent-peter-pal-katedralis/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vukov%C3%A1r
https://monarchiaturak.blog.hu/2017/09/17/vukovar_a_horvat_sztalingrad#
https://www.balkanutazo.com/vinkovci
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vinkovce
https://hu.wikipedia.org/wiki/Diakov%C3%A1ri_sz%C3%A9kesegyh%C3%A1z
