Zala vármegye Mura folyó menti részén van még néhány horvát, illetve jó részt elmagyarosodott horvát falu. Pincéik, présházaik többsége jóval szebb és gondozottabb a magyar falvakéhoz képest. Sok már hétvégi háznak van használva. Először Becsehelyen jártam, mivel a hármashatár közelségében egy kis birtokot szívesen vettem volna amennyiben nekem valót találok. Több dombon, völgyben rejtőznek a kültéri házacskák. A Kis-hegyi kilátóig aszfaltozott úton haladtam fel miközben a táj panorámája egyre szebb lett. A faszerkezetű háromszintes kilátótoronyból a horvát hegyekig is ellátni.
Innen a szomszédos hétszáz lakosú Tótszentmártonra (Sumarton) gurultam át az autómmal. Szép barokk templomának nyitott kapuja lehetőséget adott arra, hogy belső szépségét megcsodáljam. A nyári meleg elől hűsölni is jól esett benne.
A Szent Flórián szobor egy a települést sújtó régi fájdalmas tűzvészre emlékeztet. A falu a templomának védőszentjéről kapta a nevét. Nagy Lajos királyunk idején kb. 1347-ben szentelték fel. A török pusztítások során jórészt elpusztult, de a szentély megmaradt, ami felhasználásával épült 1777-ben az új barokk stílusban. A templomot 1977-ben restaurálták. Ekkor kerültek láthatóvá a középkori gót részletei.
A templomkertben sokévszázados (kb. 250 éves) hárs csonkja próbál újra és újra kizöldellni. A vihar 2022 telén okozott súlyos károkat rajta.
A községben régi népi jellegű parasztházból csak négy összeomlás szélén álló maradt meg. A templom alatt egy kispolgári jellegű ház lett csupán felújítva, amiből tájház (Naša hiža) lett. Sajnos kevesen látogatják, ritkán szellőztetik és ezt egyből éreztem belépéskor.
A falu végén a Petőfi utcában áll a Bedekovich kúria romja, amely XVIII. században épült. A család őse Tamás mester volt, aki a második államalapító, IV. Béla király udvari magán jegyzőjeként szolgált. Dénes Lajos birtokába került 1912-től, az első világháború után pedig a Lenti Takarékpénztáré lett, majd a birtokot kiparcellázták. A termelőszövetkezet használta 1965-től az épületet. Önkormányzati tulajdonban volt 1993-2007 között, majd egy budapesti magánszemély tulajdonába került. Azóta sem történt semmi, így példája lett annak, hogy milyen értékek mennek veszendőbe.
A temető irányába a Kálmán-hegyi pincesorhoz kanyarodtam ki, ahol közel 150 található a présházakból, pincékből. Nagyon szép és rendezett itt minden, ami tükrözi az emberi igényességet. Távoli falvak lakóinak is voltak birtokai, sokan jártak át ide a Muraközből is, mert ott kevés a szőlőtermesztésre alkalmas, lankás domboldal. Az „ingázók” természetesen, hozták magukkal az eredeti horvát építészeti stílust, így terjedhetett el a présházpincés építkezés, amikor az épületek nem csak a bor tárolására, hanem a szőlő feldolgozására és alkalmi szállásként is szolgáltak. A terület ékköve a Prés- és Pincemúzeum, amelyben a borkészítés eszközei tekinthetők meg, valamint megismerhetők a horvát népi szokások és hagyományok. Szerencsémre be tudtam jutni, mert a szembe szomszéd állandó lakos otthon volt, akinél a kulcsok vannak. A régebbi homlokzat színesebb, szebb volt, mint a mostani.
A múzeum mögött áll a csodálatos konferenciaház, amely ritkán tölti be a funkcióját.
A régi fakeretes vályogból épült présházakból már csupán néhány van a Kálmán hegyen és a Nagymezőn, amelyekből is csak pár menthető meg.
Sokan kérdezik, hogy Tótszentmárton vajon miért nem Horvátszentmárton, amikor nem szlovákok, hanem horvátok lakják? A Római Birodalom bukása után Erdély egy részét egykoron rövid ideig a germán népek egyike a teuton lakta. Rövidebb magyaros alakban tót. Ők elszlávosodtak és a honfoglaló magyarok már velük találkoztak. A szláv nyelvek, akkor sokkal közelebbi rokonságban álltak egymáshoz, mint manapság, így a magyaroknak a Kárpát medencében lévő szláv beszéd szinte egyformának tűnt. Az Alföld jelentős részét kivéve mindenütt megtalálhatóak voltak. Szóval a magyaroknak mindegyikük tót volt. Később a tót megnevezés már csak a felvidéki szlávokra korlátozódott. Tehát Tótszentmárton és Tótszerdahely még akkor kapta a Tót előnevet kb. 1690-ben, amikor a törökök által elpusztított község szorgos horvátokkal újratelepült és akkor még minden magyarországi szláv, tehát a horvátok is tótoknak minősültek.
A Mura menti horvátok, tehát Tótszentmárton lakói is a horvát kaj nyelvjárást beszélik, ami a szlovén nyelvre hasonlít a legjobban a három nyelvjárás közül. A kajt Horvátország lakosságának körülbelül harmada beszéli az északi, északnyugati területeken.
Az utóbbi években sokan költöztek a faluba, akik nem tudnak horvátul, így velük csak magyarul beszélnek. Az idős "őslakosok" viszont egymás között még horvátul beszélgetnek. Sokszor megfigyelhető, hogy több szónál amit horvátul nem ismernek, a magyar szó végére odateszik a horvát ragot, ami elég viccesen hangzik. A fiatalabbak nagyon ritkán használják a horvátot. Sajnos nem sokáig fognak már az őseik nyelvén beszélni a környéken. A teljes nyelvi elmagyarosodás nagyon felerősödött. Jelenleg heti 5 óra horvát nyelv tanítás van a helyi általános iskolában, de tantárgyak tanítása nem folyik horvát nyelven. A jó nyelvtudáshoz ez sajnos édes kevés. A horvát történelem és irodalom tanítása is kevés.
cikkek:
https://totszentmarton.hu/egyeb/sulyosan-megserult-totszentmarton-ikonja-a-ket-es-fel-evszazados-harsfa/
https://totszentmarton.hu/tajhaz/
https://dombhatak.hu/totszentmarton/
https://www.zaol.hu/hirek/2017/04/romos-kuria-mediterran-pres-es-pincemuzeum?fbclid=IwZXh0bgNhZW0CMTAAAR1mfH_cZerAj6WkKbHVFmoMWfy8KDbvA0wZYIPnhIxAVAo4PNTRa7QYXhw_aem_OCbGHIlDlFwWvbmUfhdFXQ
