A mai Szlovéniában eredő Soča folyó közismertebb nevén Isonzo egykor az Osztrák – Magyar Monarchia területén volt, ahol az első világháború borzalmas csatáiban gyilkolták egymást Olaszország és a monarchia katonái. Gondoltuk, hogy most a folyó alsó olaszországi szakaszától kezdve haladunk a forrásvidék felé. Nem csupán a meder közvetlen közelében haladtunk, így számos szép helyet megnézve a tervezettnél lassabban haladtunk. A Balatontól folyamatosan autópályán, illetve autóúton lehet eljutni az olasz határig Goriziáig. Még előtte pár percre két helyen megálltunk. Ajdovščina (Aidussina, Haidenschaft) 6800 lakosú város, ami ősidők óta lakott hely. A római korban Castra néven futárállomás és egy megerősített tábor állt. Sorsa 451-ben pecsételődik meg, amikor a hunok, Attila vezetésével felégetik. Fejlődése jó ideig stagnált, és csak a késő középkorban indult meg. Emiatt Castra római falaiból sok megmaradt, amit viszont sajnos az újkorban részben lebontottak a keleti részt kivéve.
A déli kerek tornyokból is áll még kettő.
A vasútállomás felé hagytuk el a várost.
Csupán 3 km-t gurultunk nyugatra, hogy Vipavski Križ (olaszul: Santa Croce di Aidussina) dombra épült 170 lakosú falucskát megnézzük. Bizonyítékok vannak arra, hogy a római kor előtti időszakban is lakták.
A települést először a XIII. századból származó írásos dokumentumok említik. A falu házai egy XV. század végi kastély körüli védőfalban helyezkednek el, amely részben romos. Azért építették 1532-ben, hogy megvédjék a lakosokat az oszmán portyáktól. Kapucinus kolostort alapítottak itt 1636-ban gazdag könyvtárral, amely ma már a látogatók előtt is nyitva áll.
A templomkertből remek kilátás nyílik a völgyre és a karszt vonulatára.
A szlovén-olasz határt Gorizánál a kettévágott városban léptük át. Nem álltunk meg most, mert a tengerpartra igyekeztünk. A határ mentén haladtunk az SS55 úton, amiről csupán egy esetben tértünk le az első világháború számos emlékhelyének egyikét a magyar kápolnát megnézni. Az 1899-ben született anyai nagyapám is ezen a fronton harcolt. Az erdős vidék az aszályos forró nyáron több helyen lángra kapott a térségben. A megégett fák elszomorító látványt nyújtottak.
Duino az 1400 lakosú olasz falu, amely felettébb gyönyörű mind természeti és mind építészeti szempontból. A szűk utcákban nagy szerencse parkolót találni. Több kör megtétele után mégis egy kis zsebkendőnyi hely akadt a parányi autómnak. A Nap már erősen tűzött a 30 C fok melegben. A Duino kastélyba jöttünk, amely egy része parkjával látogatható. Ez már több mint 400 éve a Della Torre család tulajdona. Az építkezés 1389-ben kezdődött Ugone Duino Trieszti kapitány vezetésével a X. századból származó Castelvecchio helyett, amelynek romjai még mindig láthatóak a tengerre néző sziklákon.
A vár 1473-ban került a Habsburgok ellenőrzése alá. A Habsburgok kapitányai által irányított birtok azonban rövidesen - házassági kapcsolok révén - a della Torre család tulajdonába jut. A dinasztia uralma 1783-ban IX. Rajmund halálával ér véget, s az ő lányának házasságával a Hohenlohe hercegi család birtokába kerül Duino, akik egészen az I. világháború kezdetéig lakták a kastélyt. Raimondo Della Torre Tasso herceg 1945-ben, családja egykori székhelyének újra birtokába jutva, megújítva a korábbi hagyományokat kiemelkedő nemzetközi konferenciák és alapítványok helyszínévé tette a várkastélyt.
A kastélyban 18 terem mesél a család történetéről. A helyiségekből látni lehet a tengert.
A vártoronyba is felmentünk, ahonnan gyönyörű látvány terült elénk.
Az I. világháború pusztításai után helyreállított vár udvarát különböző korokból származó épületek övezik, a két bástyával erődített falakat csodálatos kert veszi körül. Második világháborús bunkere is van a kastélynak ahová le tudtunk menni.
A szomszédos 30 ezer lakosú Monfalcone belvárosában fél órát töltöttünk. Elszörnyedtünk, hogy szinte csak ázsiai és afrikai embereket láttunk mindenhol az utcákon, akik nem turisták, hanem ott élők voltak. Itt látszott kiteljesedni a jelenlegi elhibázott olasz migránspolitika.
A város a mögötte húzódó hegyvonulatról kapta a nevét, ami viszont az ott élő sólymokról. Számos első világháborús védelmi rendszer maradványa található a sziklák között, amelyekre nem szántunk időt. A belváros különösebben hivalkodóan nem szép, de nekünk annyira az volt, hogy érdemesnek találtuk megnézni.
A tenger menti fontos út mellett alakult ki a város. A római korból villák és termálfürdők maradványai találhatóak. A középkori városfalak háromszor is ellenálltak az oszmánok támadásainak a XV. században. A Habsburgok 1511-ben szerzik meg rövidebb időre, majd 1617-től végleg, amit a napóleoni időszak szakított meg. Az 1860-as évektől Ausztria iparosítja a várost és ennek következményeként a lakossága is jelentősen növekedett. Az első világháború frontján volt a város, így jelentős pusztítást szenvedett akárcsak a második világháborúban a náci megszállás miatt. Jugoszláv megszállás alatt is volt a Monfalcone 1945-1947 között, de végül Olaszország része maradt Trieszttel együtt.
A bevándorlok paradicsomából a tengerbe nyúló földnyelv csúcsán épült nyolcezer lakosú Gradoba indultunk az Isonzo folyón át. A kisvárost körülbelül kétezer éve lakják, akkoriban Aquileia kikötője volt, majd annak vetélytársává is nőtte magát. A történelmi belvárost az V. században építették ki, miután 452-ben Attila hun király seregei elől - Velencéhez hasonlóan - a környék lakossága Grado lagúnája szigeteire menekült. A longobárdok 568 évi támadása miatt Friuli pátriárkája székhelyét is ide telepítették át, ettől kezdve az egyházi építkezés is fellendült. A XIX. század második fele óta közkedvelt fürdőhely. Parkolóhelyet sehol nem találtunk, de mivel parányi Suzukim még egy egérlyukba is befér, így végül a központi szigeten egy fizetős parkoló zárt területén a felfestett sávokon kívül, egyik sarkában le tudtam állni. A lagúna hídján átsétálva a belső kikötő mellett elhaladva értünk az óvárosba.
Főterén, vagyis a Pátriárka téren két kora keresztény templom is van szinte egymás mellett. A Sant'Eufemia háromhajós bazilika a nyolcszögletű keresztelőkápolnával az V. század végén épült. A templom jobb oldalán egy XV. századi harangtorony áll, amely fölött a Szent Mihályt ábrázoló, Anzolo néven ismert szobor (1462) áll. A fő érdekesség az 1946–48-ban restaurált VI. századi mozaikburkolat a padok alatt.
A bazilika mögötti kőtárban az ókorból és a kora középkorból megmaradt emlékeket ingyenesen nézhettük meg.
A szomszédban található a Santa Maria delle Grazie templom, amit IV - V. században építettek.
Másik irányban 200 méterre viszont már csak az alapjai maradtak meg egy hasonló korú bazilikának, amit feltárva a járókelők is láthatnak néhány szarkofággal.
A tenger zavaros vizében alig fürödtek, de annál inkább fókatelep sűrűségben napoztak. Magas gát és hullámtörő sziklák védték a viharok tajtékzó hullámaitól az alacsony fekvésű óvárost.
Felforrósodott autómba a kiszellőztetés után ültünk be és a lagúna 4,5 km-es gátján vezető úton át tartottunk egy másik történelmi helyre Aquileiába. A rómaiak által az egyik fő közlekedési út mentén i. e. 181-ben alapított város Marcus Aurelius korában (168) már a lakossága meghaladta a 100 000 főt, mára viszont csupán 3300 –an élnek a településen. Ennek oka a népvándorlás időszakára vezethető vissza 401-ben előbb a nyugati gótok, majd pedig 452-ben a hunok pusztították el. Ezt követően megtört az addig virágzó - a kereszténység terjedésével pedig már az egyik legfontosabb vallási központtá alakult püspöki - város fejlődése. A lakosok a közeli lagúnákban telepedtek le. Erre az időre datálható Grado és Velence születése is. A középkor kezdetén lassan feledésbe merült Aquileia. Ókori emlékei a föld alatt találhatóak, amelyek egy kis részét tárták csak fel. A Santa Maria Assuntai bazilikához közel parkoltunk le. Magas oszlopos tuják szegélyezte kockaköves utca végén tűnt fel a X. században először kilátótoronynak épült 73 méteres harangtorony. A szűk csigalépcsőn kissé megszédülve és kimelegedve értünk fel, de a harangok mellett a mindig fújó szél lehűtött minket. Szolnokról jött turistákkal is volt szerencsénk találkozni.
A belépőjegy a továbbiakban a különálló bazilika és a püspöki palota megtekintését is lehetővé tette. Az utóbbi pince részéből a harangtorony lábazatához is eljutottunk, ahol látszik, hogy egy régebbi épület mozaikpadlójára rakták le az alapköveket. Aquileiában több különálló helyen is feltárták a római kori emlékeket, amelyek legértékesebbjei a közeli Cassis kastélyban láthatóak. Mivel hétfő lévén zárva volt, így a rászánt időt fagyizással töltöttük el.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ajdov%C5%A1%C4%8Dina
https://en.wikipedia.org/wiki/Vipavski_Kri%C5%BE
https://www.hetedhetorszag.hu/olaszorszag/duino-kastelya
https://hu.wikipedia.org/wiki/Grado_(Olaszorsz%C3%A1g)
https://en.wikipedia.org/wiki/Grado,_Friuli-Venezia_Giulia
https://en.wikipedia.org/wiki/Basilica_of_Sant'Eufemia,_Grado
https://hu.wikipedia.org/wiki/Aquileia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése