2007.
augusztus végén még 3 nap szabadságot sikerült kapni nejemmel együtt a
munkahelyünkről. Gondoltuk már 10 éve nem voltunk Olaszországban, ezért újra
elmegyünk és 8,5 éves fiúnknak megmutatjuk azt a várost, aminek „mindig vizesek”
az utcái. Vasárnap este szálltunk fel a nemzetközi Venezia EN vonatra. Termes
kocsiban foglaltunk helyet, mivel fülkések nem voltak. Meglepetésünkre sok
főiskoláskorú francia fiatal utazott. Az úti okmányokat és a jegyeket magamnál
tartottam, mert azokat 11 alkalommal ellenőrizték. Ebből szeretteim semmit nem
láttak, mert az ülésen magzatpózban zsugorodva durmoltak. A mennyezet borítása
fölé kétszer is benéztek létrás egyenruhások. Szerencséjükre aznap elbújt
moldáv határsértők nem estek rájuk. Szlovéniában kérték a helyjegyet tőlünk,
ami Ljubljanáig nem kötelező. Előre nem váltottunk, mivel az indulásunk napjában
nem voltunk biztosak. Így fejenként 8 eurot fizettünk, azaz 3-mal többet, mint
a pénztárnál. Ettől nem szegényedtünk el. Olaszországba érve a tengert
megpillantva megreggeliztünk. Venezia Mestréből vonatunk cölöpökön álló több
kilométeres vágányzaton keresztül ért az óvárosba. A mellettünk lévő autópályán
ezrével gurultak a járművek egy hatalmas parkolóház felé, mivel ebben a műemlék
városban tovább még bicikli sem közlekedhet. Venezia Santa Lucia végállomásra 8
óra körül 50 perc késéssel értünk. A fiam családi szokás szerint teljesen
becsukott szemmel lett lekísérve a lépcsőn az állomás előtti Canal Grande
partjára. Ott a szeme a szájával együtt nyílt, mert annyira tetszett neki ez a
„mindig vizes utcájú” város. Vaporettoval (vízibusz 6 euro/fő) sűrű fényképezgetések
közepette jutottunk el a Piazza di San Marco-ig (Szent Márk tér).
A
galamboknak alig akadt szabad hely a leszállásra a rengeteg bámészkodótól.
Innen minden jelentős építményt megcsodáltunk, és lassan araszolva mentünk
vissza gyalog a vasútállomásig. Az egyik terecskén szembetalálkoztunk már
Magyarországról a vonaton mögöttünk utazó lábfejükön is tetovált 2 francia
fickóval, akik hegedülve kezdtek kéregetni. Őket nem a műemlékek vonzották,
hanem a várható adományok. A szűk sikátorok között a szembejövő turista
áradattól alig fértünk el. Helyenként a vállaink összeértek volna, ha nem
lapulunk a falhoz. Az emléktárgyakat árusító boltok elkápráztató csillogását
sok percig csodáltuk. A színes üveg és porcelán figurák, maszkok, állatkák,
báli ruhák mind gyönyörűek voltak, akár az áraik.
A modern külsejű pályaudvarra visszatérve megváltottuk
az esti Venezia EN-ra helyjegyeinket és Firenzébe oda-vissza az Euro Star
vonatokra 90 euroért a pótjegyeinket. A hosszú kígyózó sort nem akartam még
egyszer végig állni. A Mediciek városa felé a híres vonat csak helyenként
száguldott 160 km/h-val. Toscana fővárosa is lenyűgözően szép, annak ellenére,
hogy itt mindenhová gyalogolva is el lehet jutni. A pályaudvar előtt
nyitott-tetejű panorámabuszok sorakoztak. Időnk bőségében nem fizettünk be rá,
illetve az óváros egyébként is gyalogosan járható csak. A színes márványba
burkolt dóm és külön álló kissé ferde tornya magasba emelte tekintetünket.
A
keresztelő kápolna aranydomborműves kapuja előtt kis korlát akadályozta meg az
ezernyi látogató tapogatását. A Vecchio híd apró üzletekkel beépítetten nem
mindennapi.
Az olaszok segítőkészek voltak a turistákkal, hisz belőlük éltek.
Minket is a legkedvesebb módon irányítottak el, ha kerestük valamelyik
nevezetességet. Kora este újra vonatra ültünk, amely a többihez hasonlóan a
világ minden részéből érkezőktől volt zsúfolt. Mi egy koreai fickó mellett
foglaltunk helyet, aki annyira vágott szemű volt, hogy nem értettük miként lát
ki azon a vékony résen. A mobiltelefon dallamaira az olaszok a hívóiknak a
„pronto” szót mondták tessékként. Nekünk erről a hasonló nevű bútorápoló jutott
eszünkbe. Az otthonról hozott üdítőink elfogytak a 2 város bejárását követően.
Ezek pótlását élelmiszerüzletben tartottuk célszerűnek. Aki a tejet szereti, az
inkább azt vegyen, mert táplálóbb és olcsóbb. Venezia Mestrében szálltunk át a
hazafelé induló vonatunkra. Ezen a pályaudvaron 2,2 euroért az automatából fél
literes colát vagy a büfében 1,5 liter palackozott buborékmentes vizet lehet
kapni. Ebből is látszik, hogy a magyar fizetések nagyon alacsonyak az
uniósokhoz. Magyarországra érve az állomásokon fülnek sértő módon nem
„Véneciá”-nak ejtették a lagúnák városát, hanem magyar olvasatként Venezia-nak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése