Valbruna ( Wolfsbach, Ovčja vas)

Az Alpok hármashatárában 807 méter magasan megbúvó főleg német nyelvű, de szlovénok által is lakott olaszországi kb. 150 lakosú faluba terveztem az egynapos utamat. Valbruna vagyis Wolfsbach illetve Ovčja vas szomszédja az általunk jobban ismert Tarvisionak. Vonattal megközelíthető, így számomra túrázásra kiszemelt hely lett. Az autómmal a Szentgotthárd közeli osztrák Fehringben parkoltam le, majd az elővárosi vonattal Grazig utaztam, ahol az osztrák vasút ÖBB által üzemeltetett IC buszában Klagenfurtig ültem. Onnan Villachba már újra vonattal jutottam el, ahol az udinei olasz személyvonatra léptem fel. A hosszú alagút után Ugovizza – Valbruna vasútállomáson bujt ki újra a fémkerekű. 

A vágányok feletti felüljárón a dús füvű legelők mellett érni az egykori felvonó állomáshoz. 

A völgy szájában a Saisera patak hídján átlépve kezdődik a falu. 

A tűzoltóság épületén a német szövegből sejthető volt a lakosság legfőbb nemzetisége, amit a templom falán és a mellette álló általános iskolán továbbiak is megerősítettek. 

temető a wolfsbachi templom mögött

A muskátlis házak semmilyen olaszos jelleget nem képviseltek. Néhol még a maroknyi szlovén lakosságra utaló táblák is feltűntek. 

A lakói 1740-ig főleg a vasfeldolgozásából éltek. Egykor még ezüstbányája is volt Wolfsbachnak. Később gazdálkodásból és faipari munkákból élt a lakosság. A kétnyelvű német, szlovén családok mellé olaszok is betelepültek. Az egykori festői helyet az első világháború idején az olasz tüzérség már a háború elején elpusztította. 

rommá lőtt Wolfsbach 

A lakosság 1939-ben 250 fő volt, ebből a Mussolini - Hitler egyezmény alapján 154 helybeli költözött Karintiába és Stájerországba. Ma a turizmus biztosítja a megélhetést a helyiek túlnyomó részének. 

A patak medrét követő aszfaltozott úton sétálva az első világháború 175 osztrák – magyar katona hősének temetőjénél fejet hajtottam. A sírköveken többségében német nevek vagy "unbekannter soldat" (ismeretlen katona) felíratok voltak olvashatók egy magyar mellett. Az évekig tartó könyörtelen állóháború után csatolták el ezt a térséget Ausztriától. 

katonai temető Wolfsbachban 

Földi János Károly sírja

harcálláspont az Alpokban az első világháborúban 

Sziklákba vájt lyukakból igyekezték védeni a völgyet. A harcállások nyomai még száz év után is kivehetőek voltak. 

A temető fölötti sziklafalról kisebb vízesés zubogott a mélybe. 

A patak medre egyre telítettebb volt kőhordalékkal és a végén el is tűnt alatta. A Val Saisera (Saisera völgy) nevű parkolótól jó minőségű autózható köves út vezet az 1389 méter magasan fekvő Grego testvérek menedékházához (Rifugio Fratelli Grego). 

Val Saisera parkoló

Én inkább a meredekebb hegyi ösvényt választottam. Egy lengyel házaspár zerge ügyességgel ment előttem.  A vendéglő teraszán a hegyek panorámájában gyönyörködve ettem meg az ebédemet két gyenge sör kíséretében. 

Grego testvérek menedékháza (Rifugio Fratelli Grego)

A teljesen németes külsejű szép pincérnő meglepetésemre csak angolul tudott az olaszon kívül. Elmondta, hogy 26 euro az ott alvás és 45 euro egy szoba ára egy főnek. 

A távolban a sziklák tövében némi hó maradványát is felfedeztem a 2753 méteres Júliai-Alpok második legmagasabb Jôf di Montasio (Montasch) csúcsa alatt. 

A menedékháztól még félórát gyalogoltam, ahol egy parányi tavacska után egykori lövészárkok, géppuskafészkek nyomai őrződtek meg. Innen visszafordulva kellemes fáradsággal ballagtam le, miközben ismét a virágokat és a falu házait fotóztam.

a fekete tücsök az út közepén pihent

festői Wolfsbach (Valbruna)

a Júliai - Alpok csúcsai a vasútállomásról

Ugovizza - Valbruna vasútállomás Udineből érkező vonattal

bunkerok: http://www.novaczek.at/werk_ixa.html

Scuol (Schuls) Svájc

Taraspból délután átsétáltam az Inn folyó hídján, hogy a túlparti 1290 méter magasan fekvő, 2100 lakosú Scuol települést megnézzem. A rétorománoknak itt él a legnagyobb közössége. A városházának is beillő szépségű vasútállomásról több szálloda mellett kanyarogtam le a központba. 

A muskátlis, évszázados, festett falú házak két kis teret vesznek körül, amelyek közepén hűs vizű kutak állnak. 

A múzeum 15 órai nyitását megvárni nem volt időm. Szerintem helytörténeti anyagú lehetett. Előtte egy kopott szekér állt. 

A San Geer evangélikus templom a temetővel az Inn parti sziklán magasodik. Scuol neve is innen ered a latin scopulus „sziklából” származik. Az ásatások során a templom dombján fedezték fel a legrégibb településre utaló maradványokat, amik a bronzkorból, Kr. e. 1500-ból származnak. Arra is következtetnek, hogy itt egy karoling kori templom is állhatott, ami 1258-ban leégett. A XVI. század elejére a román utódtemplom megrozzant, ezért 1516-ban megépítették a mostani gótikusat. A közösség 1530 körüli időkben protestánssá vált. 

A terület 1622-ben újra Habsburg fennhatóság alá került egy bérleti szerződés alapján. A harmincéves háború itt Graubünden kanton fennhatóságáért folyt. Végül két 1649-ben és 1652-ben kötött szerződést követően osztrák jogkörrel eladásra került. Svájchoz csupán 1803-ban csatlakozott.

A szikla alatt burkolt fahíd köti össze a két oldalt, de sajnos zártsága miatt nem lehet róla a hömpölygő folyóra lepillantani. 

Megfordulva visszasétáltam a vasútállomásra, amely végén az ütközőbak felől található a kabinos felvonóállomás.  

a régi kabinok kiállítva Scuolban

A fel- és lemenet összesen 25 frankba kerül. Rollert is kérhet itt az, aki gurulva szeretne visszajutni. Nem éltem ezzel a lehetőséggel. Az egyre emelkedő kabinból a táj egyre messzebb belátható és közben Scuol házai zsugorodnak.

A felső állomáson kiszállva a csúcsok felé és a további felvonókig több út is vezet. 

Egy műanyag fóliával bélelt lencse alakú meder víztárolóként működött volna, de éppen csak pár cseppnyi víz volt benne a szokatlan szárazság okán. Félórás gyaloglás után a hegyi vendéglőben egy jó pohár sört kértem, amit 4,5 frankért kínáltak. 

Igyekeztem a legmagasabb pontra felérni, de úgy, hogy még a felvonó 17:15 órai leállítása előtt visszataláljak. A láthatáron belül csak legelésző birkák ritkították a füvet. 

Visszautazván a vonatom lehúzott ablakán a táj szépsége gyakran adott fotózásra alkalmat. 

Sargansban a csatlakozásra várva az állomás mögötti téren a fafúvósok koncertjét néhány percig hallgattam, majd bemerészkedtem a belváros széléig a maradó fél óra alatt. 

Sargans vasútállomás

Az éjszakai vonaton aztán Grazig jól kipihentem magamat. Onnan az elővárosi vonattal Fehringbe tértem vissza és az ott parkolt autómba ülve pedig hazahajtottam.