Svájc: Val S. Charl és Ardez

Az idén is volt lehetőségem éjjeli vonatozással Svájcba kiutaznom. A tavalyi módon a Szentgotthárd közeli ausztriai Fehring vasútállomásnál hagytam az autómat, majd átszállásokkal Graz, Sargans és Landquart után 9:25 órakor értem a rétoromán keskeny nyomtávú vasút (RhB) Scuol - Tarasp végállomására. 

peronbüfé Saas állomáson az RhB vasútvonalon

Susch falu az Inn partján a RhB vonat ablakából

Az utolsó néhány megállót Suschtól vonatpótló buszozni kényszerültem, ami által oldalról is láthattam a viaduktot.

Ardez a vonatpótló buszból

a vasúti alagút Ardeznél

Scuol - Tarasp vasútállomás

Ez az Inn folyó felső szakaszának vidéke annyira megtetszett tavaly, hogy az idénre is ide terveztem a hegyi túrámat csak egy még fel nem fedezett részébe. A trafiknál egy hamburgi fickóval megismerkedve az úti célom Val S - charl felől kaptam több információt, mert ő már barangolt arra. Ez később jól jött. A két településnek vasútállomást adó váróteremtől buszra léptem, amely meredek és szűk szerpentinen kapaszkodott fel az Alpok rejtett völgyébe Scuolból. 

Scuol buszállomás a vasútállomás mögött

Az egy sáv szélességű úton néhol pihenősáv van kialakítva, hogy a szemből jövő busz is elférjen. Az Inn medréből az erdős szakaszt követően a „sóder völgybe” értünk, amin az Inn mellék vize a Clemgia zubog át. A sofőrnek mindennapos rutinja volt erre, de nekem mégis a szakadék szélén kanyargó járaton némi félelmet okozott. Kavics lavinák nyomai láthatók az út szélén. 

az Inn folyó Scuolnál

Clemgia az Inn mellék vize a szurdokban

A parányi falu első épülete a bányatörténeti múzeum. Ebben a félreeső völgyben az ólom- és ezüstbányászkodás első időszaka a XII. – XVII. század között folyt, majd még 1811 – től 18 éven át. Építőipari iskolásokkal tíz évi munkával felújították az egykori bányatársaság kétszáz éves iroda épületét. A 13 km hosszú tárna is görnyedve látogatható. Továbbá látható még benne az 1904-ben kilőtt utolsó svájci medve kitömötten.  Az épület előtt viszont faragottan áll egy.

bányatörténeti múzeum S - charlban

A szemközti olvasztó romjai mellett jámbor alpesi tehenek legelésztek. 

A busz végállomása a kb. huszonöt házból álló 1810 méter magasan elterülő település központjában van. Már 1095-ben említés van róla. Temploma a XI. – XII. században, az iskolája pedig 1825 –ban épült.

S - charl falucska központja

Két út állt előttem a szirtek felé. A könnyebbet, de egyben hosszabbat választottam. A buszom visszaindulásáig lévő időt figyelembe véve lépkedtem a jó minőségű úton a háromezer méter feletti havas csúcsok irányába a Clemgia patak mentén. 

S - charl az Alpok hátterével

alpesi legelők között zubog a Clemgia 

A több órás séta pihenőkkel beiktatva nem volt fáradságos, mert a természet szépsége felettébb felülmúlta. Több gulya keresztezte az utamat. A jámbor legelésző jószágoktól nem volt okom félni. Kolompjaik messzire elhallatszottak. 

Néhol a mormota füttye zavart bele. Délnek néző kotorékaik bejáratánál őrködtek. Időnként jellegzetes ülő testtartásba egyenesedtek fel, és amikor ragadozót, embert láttak, hangos füttyel figyelmeztették társaikat. 

A talajszinten élénk kék virágok és tinóru gombák borították a tehenektől megkímélt helyeket. Kalapjaikkal teknős család páncéljára emlékeztető módon sorakoztak a korhadt rönk előtt. 

Az olasz határhoz egyre jobban közeledtem és a hegyek is mind magasabbak, havasabbak lettek. Egy útjelző pontnak is beillő rücskös fatörzs maradványánál fordultam vissza. 

közel az olasz határhoz a Clemgia forrásának közelében

S – charl központjába leérve a busz indulásáig egy gyenge sört lecsorgattam a torkomon a sörözőben. 

Scuolból vonatpótló busszal az Inn folyó partján fekvő négyszáz lakosú Ardezbe utaztam, hogy a délutánt itt töltsem. Svájc negyedik államalkotó kis népének a rétorománoknak faluja ez is, mint ahogy az Inn mentén a legtöbb. A házak felett a várrá bővített őrtorony vigyázott egykoron a völgy nyugalmára. Messziről, mint iránytű jelzi a festői település helyét. 

A vasútállomáson léptem le a buszról. Az épület formája meghatározó e térség várótermeire. A korszerűsítésnek köszönhetően a víztorony funkcióját vesztette, de mégsem bontották el. 

víztorony az ardezi vasútállomáson

Innen a dombra épült meseszép központ szélén andalogtam fel a romokhoz. 

a várhegy sziklája alatt Ardez központjában

A várhegy lábánál haladtam, hogy a felvezető utat megtaláljam. A sziklafal mentén az ősvény félkörben kanyarodott a toronyhoz. Ez maradt meg a legépebben, de a védőfalainak romjai csupán derékmagasságban lettek konzerválva. 

az ardezi várhegy az Alpok hátterével

A szeles ormon jól belátható a falu és a másik domb sziklái, illetve távolban az Alpok hósipkás vonulata. 

Ardez panorámája

Az ófalut védő egykori falmaradványokból nem látható semmi viszont a XIII. századból két lakótornya megmaradt, amikben most is családok élnek. 

az ardezi lakótorony

Két autó a főutcán (Bröl dadaint) sem fér el egymás mellett. A muskátlik az ablakokban tovább növelték a festett házak szépségét. A virágos párkányok gyakorisága nem annyira jellemző, mint Ausztriában.

Járókelőkkel szinte nem is találkoztam Ardezben, ezért egy múzeumfalu nyugalmára emlékeztetett. 

A jelenlegi evangélikus templom egy a XII. századi katolikus helyére épült 1577-ben. 

A legszínesebb Ádám és Éva témájával festett házat tatarozták. Kényelmesen másfél óra alatt bejárható minden zegzugos utcácskája. A vasútállomáson a forrás vízéből oltottam a szomjamat, amíg megjött a vonatpótló busz. 

A tervemet módosítva, kerülővel Bécsen keresztül utaztam Grazba és onnan Fehringe az autómhoz.

Ardezben leletek bizonyítják az emberek kőkori, bronzkori és kora vaskori jelenlétét. A település neve, továbbá rovott tárgyi emlékek maradtak fenn a rét nyelvből, amit még most sem tudják, hová soroljanak. Sok, de sajnos mindig csak rövid feliratú különféle használati tárgyak vannak többféle ábécével, amelyek azonban mind az ótáliai írásokhoz sorolhatóak. A rétoromán nyelv nem a rét nyelvből származik, hanem a környék romanizált lakosságának vulgáris latin anyanyelvéből. Emellett a lakosság rómaiak előtti kultúrája és nyelve a III. századig a római időszakban is fennmaradt, így a rétorománok nemzeti öntudatának alapját képezik. A rómaiak az I. századra a területet fokozatosan birtokba veszik és ezt a részt Reatia nevű provinciába szervezik. Nyomaikat Ardezben is itt hagyták. Ardezt először Karoling birtokként említik 900-ban. Az őrtornyot valószínű Nagy Károly idején építik. A churi püspökség birtoka lesz 1209-ben a várrá bővített dombtető. Ezek után épül fel mellé a templom. A sváb háború (engadini háború) részeként 1499-ben az osztrákok elpusztították a falut és a várat. Az ardezi templom öt környékbeli településnek szolgált, keresztelt és temetett. Télen, ha járhatatlanok voltak a hótól az utak a hegyekben és nagy fagy tette keménnyé a talajt, akkor csak tavasszal vitték temetni el a halottakat a temetőbe. A vallási reformáció 1538-ban változtatta meg az egyházi életet. A közösségek erős önállósággal bírtak. Amikor az uraságok túlságosan visszaéltek a hatalmukkal, akkor a paraszti közösségek zászlót bontva fegyveres lázadással igyekeztek a jogaikat megtartani. Az osztrák Alois Baldiron hadvezér csapatával 1622-ben a földdel tette egyenlővé Ardezt. Ausztriából 1652-ben vált ki a falu. Házainak és ezáltal az építészetének megőrzésére 1975-től ügyelnek.