December eleji olaszországi utam második városaként
a szőlőpálinkájáról híres negyvenháromezer lakosú Bassano del Grappaba utaztam.
Húszperces vonatozásra található Castelfrancotól az Alpok lábánál. A régi
stilusában meghagyott kedves állomásépülettől csupán ötpercnyire van az óváros.
Néhány toronnyal szakaszosan maradt meg a
városfal.
Tövében mobilhalárusok kínálták hangosan a
portékáikat.
Szűk kis utcácskáiban a város központjába a Liberta
és a Garibaldi térhez értem, ahol kirakodóvásár zavarta a közlekedést és a
fényképezést.
Szerencsémre már kezdtek összepakolni és egy óra
múlva már csak az adventi árusok maradtak ott. A két teret az óratornyos
városháza melletti festett homlokzatú épület választja el csupán.
A vásári nyüzsgésben balkáni zenész cigányok
koldultak, de adakozni nem igyekeztek az emberek. A szomszédos Montevecchio
terecskén nosztalgikus körhinta szórakoztatta a gyerekeket.
A közeli dombon álló vár az Ezzelinok ősi
sasfészke. Innen lenyűgöző kilátás nyílik a városra és az egész vidékre illetve
az Alpokra.
Az emléktárgyárusoknál a falitányérok
tetszettek a leginkább.
A Brenta folyó nevezetes 1209-ben alapozott fedett
fahídján a túlparti házak festői sorát csodáltam.
A folyó mindkét oldala annyira beépült, hogy a híd
bejáratai leginkább díszes kapualjakra emlékeztetnek. Sokszor megsérült, de
mindig helyreállították. Néhol meghagyták rajta a háború golyóütötte sebeit.
Északabbra a malomgátnál a Brenta habzó
víze hömpölyög az Alpok felől.
A kétórás nézelődést követően ismét a
vasútállomásra indultam, hogy Cittadella felé utazzak.
A peronon egy vasutas fickó miután az
önjáró mobil állványon kicserélte a kiégett izzót lassú tempóban gurult a
műhelye felé. Modernkori Rómeóként pózolt rajta a bakfis lányoknak
tetszelegve, akik jót nevettek ezen. Romeó vagyok és Verona felé tartok Giuliettahoz. – mondta poénkodva.
A várost az
i.e. II. században alapították a rómaiak Bassianus néven. Egy 2009-ben talált
bronz kard, a Spada di Riccardo az i.e. XVIII. és XV. század közé datálódik,
vagyis valószínűleg a rómaiak előtt már jóval régebben is lakott volt.
A kastélyát
először 1150-ben említették. Vicenza 1175-ben foglalta el, de Bassano szabad
város maradt, egészen a XIII.-XIV. századig.
Milánó
1368-ban vette birtokába, majd 1404-ben Velence: ők hamar felvirágoztatták a
várost, hamarosan fontos ipari központ lett, főbb termékei a gyapjú, a vas, a
réz és a kerámia volt.
A francia
forradalom alatt itt zajlott a Bassanói csata. 1815-ben a Lombard-Velencei
Királyság része lett, majd 1866-ban az Olasz Királysághoz csatolták, bár
Napóleon hónapokat töltött Bassanóban.
Az eredeti
neve Bassano Veneto volt. Az első világháborúban elszenvedett borzalmas csaták
emlékére a Monte Grappanál nevezték át Bassano del Grappara, a sok áldozat
előtt tisztelegve. Ernest Hemingway itt írta -miközben mentős volt a háborúban
-, Búcsú a fegyverektől című művét. De nem csak ő tartózkodott itt ez idő tájt:
Scott Fitzgerald és Dos Passos is itt szolgált.
A Szent Ferenc
templomban XIV. századi freskó maradványok találhatóak. A mellette lévő városi
múzeumban olyan művészek alkotásai láthatók, mint Tiepolo, Dürer, Bernini és
Rembrandt.
Itt élt és
alkotott Jacopo Bassano festő, és itt találták fel a Grappa nevű
törkölypárlatot is.
