Somberek = Schomberg

Felmenőim között német anyanyelvűek is voltak, így mindig vágytam arra, hogy e fogyatkozó hazai kisebbség által is lakott vidékre utazzam el a szabadságom alatt. A Baranyai – dombság keleti peremén található, számomra ismeretlen Mohács melletti, többségében sváb Sombereket (Schomberg) volt szerencsém 2014. februárjában megnézni. Vonattal indultam, mert folyamatosan volt csatlakozás Fonyódon, Kaposvárott, Dombóváron, Pécsett és Villányban is. Az egész útvonalon vékony hólepte táj kísért.

Kaposhomok

Kapos völgy

Villány

Új ismerősömhöz látogattam el, aki – hozzám hasonlóan - a német autómárkák iránt rajong főleg, ha azok korosabbak. Megnéztem, hogy a frissen vett 1967-es gyártású Mercedese milyen állapotban van a felújításhoz. Az alapos, minden részletre kiterjedő fényképezést egy kis falatozgatással és házi pálinka hörpintéssel fejeztük be.

Utána a hagyományhűen berendezett sváb faluházat tekintettem meg.

Majd a községet körbejárva az eredeti formájában megmaradt kevés régi házát fotóztam. (A szocializmusban az új építési irányzatok nem hagytak életteret a hagyományos építkezési módszereknek. A tehetősebbek régi házaikat földig rombolva az akkori ízlésnek megfelelően építették az újakat.)

A két szép ablak helyett egy jellegtelen lett. Érdemes lenne visszaállítani.

eladó, megmentésre vár

ízléses sombereki buszmegálló

Központjában a XVIII. században épült szerb ortodox és barokk katolikus templomok csúcsosodnak. Általában a svábok előtt szerbek laktak e vidék falvaiban. Jugoszlávia megalakulásakor kellett a többségüknek távoznia.

rác templom

a II. világháború hőseinek, áldozatainak emlékére

egykori sörfőzde

A közel kétszáz évig földbirtokosként itt élő cseh származású Sauska nemesi család barokk kastélyát termetes fák takarják, így azt még lomb nélkül sem lehet jól fényképezni. Jelenleg szociális intézmény. A kevés megmaradt berendezéséből az előtérben látni néhány bútort és kandallót.

a Sauska kastély hátulról

Néhol székelykapus portákat is látni, amik jelzik a háború utáni sváb kitelepítettek helyébe költöztetettek származását. A főterén a posta mellett is látni egy szépet belőle.

A faluhatár déli felében régi és újszerű stílusban épített présházak találhatóak, északi határában pedig tehenészet.

Somberekben 2016. december végén is jártam. A hómentes fotókat akkor töltöttem fel utólag.

A remek vidék kisebb megszakításokkal folyamatosan lakott volt. Írásos emlékei csupán 1382-tól kezdődik, amikor magyarok lakta volt még. A törökök elnéptelenítik, majd uralmuk után először szerbek, később 1740 után németajkúak érkeznek két térségből Fulda – Pfalz és Schwarzwald/Fekete-erdő térségéből. A nemzetiségi arányok először 1920 után bomlanak meg mivel a Szerb – Horvát – Szlovén királyság megalakulása után sokan átköltöztek a mesterkélt új országba. A szorgos svábok egy részét a sok hősi áldozatot követelő második világháború után kitelepítették és helyükre Délvidékről menekült bukovinai székelyek és a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében a Felvidékről áttelepített magyarok érkeztek. A falu nemzetiségei békében élnek együtt, amit a vegyes házasságok is bizonyítják. Közösen ügyelnek kényesen arra, hogy településük nyugalmát ne tegyék tönkre beköltözni akaró bűnöző hordák.

Kitelepítéshez érdemes tudni

Az első szerelvény Budaörsről 1946. január 19-én gördült ki, amely az amerikai megszállási zónába szállította a budaörsi svábokat. Potsdamban, II. Frigyes hajdani rezidenciáján 1945 augusztusában a világ urai kollektív bűnösként le akartak számolni a németekkel.

Véglegesen kijelölték a németországi négy megszállási zónát, s Lengyelország és Csehszlovákia szabad kezet kapott a fennhatósága alá került német lakosság elűzéséhez. A Szövetséges Ellenőrző Tanács november folyamán közölte, hogy döntés esetén a magyar kormányzat négy-ötszázezres kitelepítési keretszámban gondolkodhat.

Az ország tényleges ura, Vorosilov marsall meglehetős lenézéssel kezelte az új (és gyenge) magyar politikai elitet, és bizánci ravaszsággal nyújtotta be képviselőinek a politikai számlákat, s a németek kitelepítésének ódiumát ügyesen rájuk hárította. (A marsall tudta, milyen a halálos intrika: keze benne volt a rivális Tuhacsevszkij marsall kivégzésében, a katyni mészárlásban és a krími tatárok halálmenetében.) S amikor Nagy Imre a kommunisták belügyminisztereként a kormány elé tárta azt a javaslatot, hogy a hazai németeket a kollektív bűnösség alapján telepítsük ki. A kormány tizenhat miniszteréből kilenc igennel szavazott, s csak ketten mondtak nemet. Sokan – főképp a Nemzeti Parasztpártban – egyfajta csodaszernek tekintették a döntést, mintha ezzel, amolyan freudi eltolással megszabadult volna a magyarság a kollektív bűnösség vádja alól, s képessé vált volna a felszabaduló lakhelyek és földek birtokában a menekültkérdés megoldására. Például a csángók és az erdélyi menekültek elhelyezésére.

Megjegyzem, 1937-ben 478 630 főt tett ki a német kisebbség létszáma, ám ennél jóval nagyobb volt azoknak a száma, akik a reformkortól kezdődő elmagyarosodás során a magyar nemzet tagjai lettek. A két háború között a revízióért harcoló Herczeg Ferenc nem véletlenül beszélt arról, hogy ezek milyen nagy szerepet játszottak kulturális és politikai életünkben – ő maga is még Franz Herzogként született –, most pedig a nemzet hallgatásra ítélt írófejedelme helyett Mindszenty József (született: Pehm Józsefként Csehimindszenten) hercegprímás emelte fel a szavát a németség védelmében. A Mária-évben majd százezreket is mozgósítani tudó főpap éppúgy tiltakozik német honfitársaink üldöztetése ellen, mint ahogy tette ezt a zsidóság elhurcolása ellen a vészév idején. Ahogy a nyilasok ezt, úgy a kommunisták azt sohasem bocsátották meg neki.

A csehszlovákiai németekre és magyarokra együtt kimondott kollektív bűnösség vádja a mai napig is a jog része az uniós tag Csehországban és Szlovákiában. Alig az első budaörsi vonat kigördülése után, 1946. február 27-én megszületik a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény, amelynek nyomán több mint hetvenezer magyart üldöznek el szülőföldjéről – ötvenezret Csehországba deportálnak –, s megkezdődik az a lassú elszlovákosodás a Felvidéken, amely mára már drámai arcot ölt. Vorosilov számítása - aki a csehszlovák aspirációkat támogatta - bejött.

A német történetírás - joggal - meglehetősen negatívan ítéli meg az egész ügyet, magyar felelősségről, nem egyszer magyar kezdeményezésről beszél. Az 1946-48 közötti kitelepítések után megmaradt, népességének nagyobbik felét elvesztő honi németség képviselői a rendszerváltás után fel is vetették a magyar felelősség kérdését, s valóban, népi íróink munkáit böngészve bőven találunk németellenes kitételeket: ekkor van születőben az a kommunisták által táplált szláv országokban élő németgyűlölet, amit a magyar szívekbe is át akarnak plántálni.

Történészszemmel nézve a dolog komikuma, hogy a belügyi tárcához tartozó Népgondozó Hivatal élén - amely a kitelepítéseket irányította - kezdetben éppen az az id. Antall József állt, aki lengyelek, franciák és zsidók mentésében döntő szerepet játszott a háború idején, s aki tapasztalatai alapján az oroszoktól nem sok jót várhatott. (Át is pályázik hamar az országépítés területére: újjáépítési miniszter lesz.) S nem árt arra sem emlékeznünk, hogy a Vörös Hadsereg legalább 35, egyes adatok szerint 60 ezer német férfit és nőt hurcolt el kényszermunkára a Gulagra Magyarországról.

Nagy, történelmi távlatokba helyezve a magyarországi svábok kitelepítését, látnunk kell, hogy az csak kis része volt annak a modern kori, ősi lakhelyükről milliós tömegeket kimozdító népvándorlásnak, amely a Vörös Hadsereg hódításait kísérte. Kelet-Európa és Kelet-Közép-Európa etnikai térképe pár év alatt a felismerhetetlenségig megváltozott, s ennek legnagyobb vesztesei a rossz csillagzat alatt született németek és magyarok voltak. Különös, ahogy ez a vihar kitelepített felvidékiekből, elűzött csángókból és megmaradt svábokból életképes közösségeket kovácsolt Tolna és Baranya megye falvaiban. Nagy tömegben a volt szocialista országokban csak nálunk maradt meg a németség, a másik nagy, a háborút és a kényszerű népmozgást túlélt német etnikumot, a szászságot Ceausescu apránként adta el a Német Szövetségi Köztársaságnak.