Trieste (Trieszt)

A legközelebbi olasz város a szépséges Trieszt. Vonattal körülményes megközelíteni. Hiába van a családunknak vasúti szabadjegye mégsem tartjuk erre érdemesnek azt kihasználni. A magyar és szlovén autópálya a gyors eljutást lehetővé teszi. A benzinköltség és az autópályadíj egynapos kirándulásra túl drága lenne saját autóval. A legjobb egy szervezett kirándulás keretében elmenni, amin még idegenvezetőt is kapunk és mentesülünk a járművezetés fáradalmaitól.

A hajnal 4 órai keszthelyi indulásra szokatlanul korán kellett kelnünk, de ezt nem bántuk. A buszra várva a többi érkező utastársunkkal azon reménykedtünk, hogy a meteorológusok esős, záporos napra vonatkozó jóslata nem válik be. Hévízen, Zalacsányban, Zalaegerszegen és végül Nagykanizsán vettünk fel utasokat. Pirkadatkor még egy felhő sem látszott az égen. Szlovéniában a személyautókról matricával igazolják a befizetett sztráda díját, de a 3,5 tonnánál nehezebb járművekről a fizetőkapuknál róják le a tarifát. Több ilyen is állta utunkat. Mindegyikben szebbnél szebb szlovén lányok, mintha ide tudatosan válogatták volna ki őket. A Muráig, az elcsatolt területen a templomok magyaros jegyeket viseltek, azon túl pedig inkább osztrákosat. Kétnyelvű helységnévtáblákból látszott, hogy erre is élnek magyarok. Az erdősipkás dombok a Zalai-dombság részét képezik, de már egy másik országban. 

Pihenőnket Trojanenál a kis ország közepén tartottuk meg. Híres finom fánkjáról, amit ezrével vesznek naponta a turisták. Mi addigra már megreggeliztünk, így kóstolásképpen csak egyet vettünk. A férfi WC-ben a takarítónők a kis dolgukat végző férfiak mögött zavartalanul tisztították a fülkéket. Mi egy kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat emiatt. Nem igen mertünk ám a „büszkeségünkkel” forogni. Akkora a forgalom a kiránduló buszok miatt, hogy nem lehet bezárni még egy kis időre sem. 

A pékség körül az Alpok nyúlványaira remek panoráma nyílt.

Idegenvezetőnk szemlét tartott, amikor újra elfoglalta mindenki a helyét a buszon. Nemcsak a létszám volt fontos, hanem az, hogy ne legyen köztünk kakukktojás. Megesett, hogy az azonos színű busz miatt megtévedt szlovén utas beült a magyarba. Majd amikor ezt észrevette, akkor távozott, de a kabátját az irataival együtt fennhagyta. A busz már az autópályán robogott mire ez kiderült. Vissza lett juttatva neki postai úton, így a magyarok becsületességéről ez egy újabb bizonyítékul szolgált. Idegenvezetőnk Szlovéniáról és azon városokról, amelyek mellett elhaladtunk ismertetőt tartott. Az egyre hegyesebb és szebb vidéken haladva előbbre ültem a sofőr közelébe, hogy a szélvédőn át jól tudjak fényképezni. 

További alagutakon és fizetőkapukon keresztül értünk az olasz határra, ahol ellenőrzés nélkül gurulhattunk tovább. Opicinaban (Opčine) és a térségben jelentős szlovén kisebbség él, amit a kétnyelvű helységnévtáblákból is megtudtunk. Az út mentén jobbra villamosnak tűnő kék siklók álltak a remizben, amelyek már régóta nem szállíthattak utasokat, mert a sínek rozsdásak voltak alattuk. A felújításuk 2012 szeptembere óta folyik, azóta nincs közlekedés. Ez az 5,175 km hosszú villamosvonal Villa Opicinat köti össze a városközponttól északra található Piazza Oberdan-t. 

Trieszt központjába az egyre meredekebb úton fél tizenegyre érkeztünk. 

A történelmi városközpont stílusában inkább egy osztrák városra emlékeztetett. Ez nem véletlen, hisz több mint félévezredig (1382-1918) a Habsburg Birodalom része volt. Annak legfontosabb hajózási és hadikikötőjeként, egyben székhelye az Osztrák Tengermellék tartománynak.

Az egykoron a római birodalom idején kikötőként szolgált, de mára a város legjelentősebb tere a Piazza Unità d'Italia (Olaszország egyesülésének tere). Három oldalról gyönyörű paloták veszik körül. Az óratornyos eklektikus városháza a tengerrel szemben áll, balról a kormányzói palota, jobbról a Lloyd Triestino hajózási társaság székháza. A Négy Kontinens díszkút Triesztet mutatja be a világnak, mint Fortuna istennő kegyelt városa. A XVIII. században még csak négy kontinenst ismertek, az ezeket ábrázoló szobrok veszik körül a fiatal lányként megmintázott Triesztet. 

Idegenvezetőnk rövid ismertető után a színház mellett a Piazza della Borsa felé a tőzsdepalota teréhez kísért minket. Az 1806-ban átadott görög templomra emlékeztető oszlopos épület ék alakú, amely legkisebb oldala egyben az épület fő homlokzata.

trieszti színház

tőzsdepalota

tőzsdepalota homlokzata

A francia napok keretében kirakodó vásár töltötte be a teret. 

Négy ingyenes ölelést (abracci gratis) reklámozó bohóccal találkoztunk itt, de a kínálkozó lehetőséget csak fiatalabb nőkkel használtam volna ki. 

Néhány méterre a római színház romjait találni, amelyet nem is túl régen 1938-ban találták meg. Falai addig lakóházak részét képezték így csak azok elbontása után kerültek elő. A 6000 férőhelyes színház Traianus uralkodása alatt az I. vagy a II. században épült.  A terepviszonyokat kihasználva a domb lejtőjén volt a nézőtér. A színház a római korban még a tengerparton állt. A birodalom bukása után a színház elhagyatottá vált és a természet visszahódította, a domb maga alá temette. 

A romokat megkerülve sikátorokon sétáltunk fel a várdombra. Más jellegű újabb leletek is felbukkantak néhol a házak között. 

Az ókori maradványokat is magában foglaló, de különböző későbbi történelmi korszakok nyomát is magán viselő San Giusto katedrálisba tértünk be. A templom érdekessége, hogy az V. századi ókeresztény bazilika mellé, két oldalról a IX. és a XII. században is hozzáépítettek egy-egy templomot. Ezeket a XIV. században egységesítették, így alakult ki a jelenlegi öt főhajós formája. Szombat lévén éppen esküvőt tartottak benne. A tornya valamikor magasabb volt, de egy villámcsapás után részben ledőlt, amit nem építettek teljes egészében vissza. 

Az eső szemerkélni kezdett. Néger mozgóárusoktól akár esernyőt is vehettünk volna, ha elfelejtettünk volna hozni. Idegenvezetőnktől és a csoporttól elválva innentől magunk választotta utakon jártunk fél háromig. A hősök emlékművétől a város panorámája tárult elénk. 

A közeli rommező az 1369-ben elbontott kolostor és templom maradványait tárja elénk, de a római Tergeste (Trieszt) nyilvános épületeiből is került itt elő emlék. 

Az erőd építése tette szükségessé a rombolást. Kapuján bejutva a záportól megmenekülve néztük végig a kiállító termeit. 

a középkori Trieszt makettja

a középkori Trieszt festményen

Kazamatáiban az ókor faragott köveit és a színházi ásatások során előkerült szobor töredékeket láthattunk. 

Az eső szünetében a bástyákon végig menve az alattunk elterülő város házaiban és a kikötőkben gyönyörködtünk.

Esernyővel a kezünkben indultunk le az 1619-ben épült jezsuita barokk templomba.

Szomszédságában a XI. században épült jóval kisebb román kori St. Silvestro templom található, amely mára az evangélikusoké. 

Innen pár méterre juthatunk a diadalívnek látszó ókori város főutcájának (cardo) egyik kapujához. A neve is ebből származik Arco del Cardo. 

A kikötők felé vettük az utunkat. A városi múzeum mellett értünk le a tragikus sorsú Habsburg Miksa mexikói császár bronzszobrához, amely a fákkal szegélyezett kicsi Piazza Venezia / Velence téren áll. 

Szembe vele a négysávos főúton túl találtuk az egykoron halpiacként működő óratornyos csarnokot. 

Körülötte a mólókhoz kikötve ringanak a különféle méretű és fajtájú vitorlások, yachtok. Némelyik mérete tulajdonosának luxusáról árulkodik. 

 

A sirályok lábunk előtt szaladgáltak némi falatot remélve.

A tenger mellett sétáltunk tovább. A kéttornyú Saint Nicolò "dei Greci" templom tűnt fel a túloldalon, amit a városban élő görögök építtettek 1787-ben. Csodálatos belsejét nem volt módunkban megtekinteni.

Egy sarokkal arrébb a kupolás Carciotti palota hívja fel magára a figyelmet. 

Itt elfordulva a velencei hangulatot idéző Canal Grande (Nagy Csatorna) húzódik. A végét az 1849-re felépült klasszicista stílusú csodatévő Szent Antal templom zárja. Régebben szinte teljesen a bejáratáig ért a víz, de mára a megrövidítéssel nyert területet beparkosították. Amíg hidakat nem emeltek addig a nagyobb kereskedelmi hajók is bejutottak, hogy áruikat minél közelebb kirakhassák a raktárakba.

Pár méterre áll a Szent Spyridon szerb ortodox templom. A belépési lehetőséget nem találtuk. 

Időnk fogytával a Piazza Del Ponte Rosso (Vörös – híd tér) irányába indultunk vissza a kiindulási pontunkig. 

Ha egy órával többet járkálhattunk volna, akkor a belváros minden fontosabb részét megismerhettük volna. A vasútállomás és a mögötte elterülő rész kimaradt. Piazza Unità d'Italia sarkán a helyijáratok megállójában vett fel minket a buszunk és a negyedórányira lévő Miramare kastélyba vitt minket. Idegenvezetőnk az utastérben mondta el a fontosabbakat róla. A parkolótól a néhány száz méterre lévő kastély kapuig kőkerítés vezet, amelyről lenézve látható a morajló tenger, a sziklák és a tengeri madarak. Távolban Trieszt sziluettje és teherhajók sora volt kivehető.

Két helyen megrongálódott vasbeton bunker maradványait vettük észre a sziklafalban. A Miramare kastélyt Habsburg Ferdinánd Miksa főherceg és Sarolta főhercegnő építtette. Miksa 1854-ben, miután az osztrák flotta ellentengernagya lesz, költözik Triesztbe. Egy évre rá már tervbe veszi, hogy kastélyt építtet a Grignanói-öböl szikláira és mellette egy nagy parkot hoz létre. Isztriai márványból 1860-ra készül el. Miksa 1863. októberében itt fogadja a mexikói küldöttséget. A felkínált császári trónt elfoglalja Mexikóban, ezért innen 1864. áprilisban elhajózik. A köztársaságpártiak győzelme után 1867. június 17-én, Queretaróban kivégzik. A kastély pazar szépségű termeit szótlanul idegenvezetés nélkül jártuk végig.

Parkjában a kanyargós ösvényeit fél órán át taposhattuk.

a víztorony is kastélyszerű

Két fagyit véve távoztunk a buszunkhoz, amely 17 órakor indult haza. A határnál fél órányit egy diszkont áruházban bevásárolni álltunk meg. A fánkos Trojane sem maradhatott ki. Most a sor a cukrászdánál sokszorta hosszabb volt, mint reggel. Keszthelyre éjfél után értünk.