Palkonya = Palkan

Múltkori baranyai utazásom során felfigyeltem Palkonya megállójának különösségére, amit a felújítás során olyan fényképfóliás burkolatba öltöztettek, miáltal az a háttér növényzetébe beleolvad.

utólag 2016. 12. 28-án fotózva így nézett ki

Ekkor nem szálltam le a vonatról, de elhatároztam, hogy legközelebb idejövök megismerkedni a település nevezetességeivel. Így is tettem pár nap múlva. A fonyódi átszállás során véletlenül összetalálkoztam egyik kollégámmal, aki szintén kirándulás céljából tartott velem azonos irányba, de ő csupán Kaposvárig utazott volna. Sikeresen rávettem, hogy jöjjön velem a jóval távolabbi apró településre a Villányi – hegység északi részébe. Ezt nem bánta meg. Némi internetes előismeret alapján megtudtam, hogy Palkonya egy élő skanzenhez hasonló műemlék pincékben bővelkedő többségében sváb falu. Az egyedi megállótól a Pogányi patak tégla hídján át a falu központjába emelkedő és kanyarodó úton a régi stílusjegyeket viselő házak és pincék gyöngysora mellett értünk fel lassan a vörös kupolás körtemplomig.

Addigra telefonon megbeszéltem a polgármester asszonnyal és a gondnokkal, hogy szíveskedjenek a tájházzal együtt kinyitni azt nekünk.

Kedvességüknek köszönhetően a kiállítás betekintést nyújtott a szorgos svábok egykori egyszerű életébe és a templom freskós belső szépségébe.

Annyira sok szép házat volt lehetőségem fényképezni, hogy a tartalék akkumulátort is használnom kellett. Némelyiknek a homlokzata felújításra szorulna ahhoz, hogy az utcaképp még jobb összhangban legyen. Szerintem ezek sem maradnak majd ki.

Az önkormányzat értékmentő politikájának sikerét látni, mert helyi védettnek nyilvánította a falu arculatát meghatározó házait, pincéit. Sajnos más települések e fejlett gondolkodás hiányában jellegtelenné váltak. A temetőjének régebbi részében gót betűkkel olvasható pár pusztuló sírkövet még találtunk. 

Az újabb részen viszont Németországba származottaknak, majd haláluk után itt a szülőföldjükön eltemetetteknek is áll márvány sírja, amelyen félig magyar helyesírással vésett német szöveg áll.

A domboldalba épített mesés pincesorai között araszoltunk le a megállóig. Február (2014) lévén nem volt most borkóstolásra lehetőségünk a torkunk szomjának csillapítására. A méretében kicsi, de lakóival nagyszerű falucskában 135 percet sétálhattunk a motorvonat érkeztéig. A patika tisztaságú váróteremből láttuk, ahogy a közeli halastavak felől egy kecses röptű gém száll le a Pogányi patak partjára.   

Biztos vagyok benne, hogy hozzánk hasonlóan mások is ellenállhatatlan vágyat fognak érezni az elutazásra e meseszép faluba.

Palkonya nevét az oklevelek 1296-ban említették először, Polkona, Polkuna alakban írva. Ekkor a kéméndi uradalomhoz tartozott, amely a Győr nemzetségbeli Óvári Konrád birtoka volt. Ez évben Lőrinc nádor fia Kemény és (Kórógyi) Fülöp kirabolta és elpusztította. Konrád unokái 1330-ban osztozkodtak Palkonyán.

A török megszállás idején is lakott maradt, azonban lakossága megfogyatkozott, viszont 1678-ban elhagyott falunak jelölték, amelynek egyetlen malma is romokban hevert. A törökök kiűzése  idején 1687-ben a falunak csak 8 háza, és 20 lakosa volt. Lakói 1695-ben rác telepesek, akik fele Boszniából vándorolt be, másik fele pedig a korábbi években sodródott ide. Ők kezdték a szőlőt telepíteni. A németek letelepítése (Német)palkonyára 1745-1747 között történt. A 24 jobbágy portára (házba) 16 családot hoztak. Kilenc német zsellér és hét jobbágy família az első német „honalapítók". Az uradalom 1748-ban az alacsony gazdasági nívó miatt elűzte, vagy eltelepítette a rácokat.

Palkonyát is, mint a környező német nemzetiségű településeket érintették a könyörtelen kitelepítések, málenkij robotok és a betelepítések. Az utóbbinál volt az, hogy együtt kellett élnie két családnak egy házban, ami a legborzasztóbb variáció volt az összes közül. A németországi Palkonyából kitelepítettek ma is egy helyen a Stuttgart környéki Wernauban élnek.

A hazai németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése tömeges volt. Magyarországon 1945-ben mintegy 380 ezer német nemzetiségi maradt. A kitelepítés lebonyolítására felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba. Összesen mintegy 248 600 kataszter hold földet rabolt el a magyarországi németektől az akkori magyar állam. A magyarországi németeknek 1941-ben kb. 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vettek el tőlük.

Az első szerelvény 1946. január 19-én gördült ki Budaörsről, amely az amerikai megszállási zónába szállította a budaörsi svábokat. 

Potsdamban, II. Frigyes hajdani rezidenciáján 1945. augusztusában a világ urai kollektív bűnösként le akartak számolni a németekkel. Véglegesen kijelölték a németországi négy megszállási zónát, s Lengyelország és Csehszlovákia szabad kezet kapott a fennhatósága alá került német lakosság elűzéséhez. A Szövetséges Ellenőrző Tanács november folyamán közölte, hogy döntés esetén a magyar kormányzat négy-ötszázezres kitelepítési keretszámban gondolkodhat.

Az ország tényleges ura, Vorosilov marsall meglehetős lenézéssel kezelte az új (és gyenge) magyar politikai elitet, és bizánci ravaszsággal nyújtotta be képviselőinek a politikai számlákat, s a németek kitelepítésének ódiumát ügyesen rájuk hárította. (A marsall tudta, milyen a halálos intrika: keze benne volt a rivális Tuhacsevszkij marsall kivégzésében, a katyni mészárlásban és a krími tatárok halálmenetében.) S amikor Nagy Imre a kommunisták belügyminisztereként a kormány elé tárta azt a javaslatot, hogy a hazai németeket a kollektív bűnösség alapján telepítsük ki. A kormány tizenhat miniszteréből kilenc igennel szavazott, s csak ketten mondtak nemet. Sokan – főképp a Nemzeti Parasztpártban – egyfajta csodaszernek tekintették a döntést, mintha ezzel, amolyan freudi eltolással megszabadult volna a magyarság a kollektív bűnösség vádja alól, s képessé vált volna a felszabaduló lakhelyek és földek birtokában a menekültkérdés megoldására. Például a csángók és az erdélyi menekültek elhelyezésére.

Megjegyzem, 1937-ben 478 630 főt tett ki a német kisebbség létszáma, ám ennél jóval nagyobb volt azoknak a száma, akik a reformkortól kezdődő elmagyarosodás során a magyar nemzet tagjai lettek. A két háború között a revízióért harcoló Herczeg Ferenc nem véletlenül beszélt arról, hogy ezek milyen nagy szerepet játszottak kulturális és politikai életünkben – ő maga is még Franz Herzogként született –, most pedig a nemzet hallgatásra ítélt írófejedelme helyett Mindszenty József (született: Pehm Józsefként Csehimindszenten) hercegprímás emelte fel a szavát a németség védelmében. A Mária-évben majd százezreket is mozgósítani tudó főpap éppúgy tiltakozik német honfitársaink üldöztetése ellen, mint ahogy tette ezt a zsidóság elhurcolása ellen a vészév idején. Ahogy a nyilasok ezt, úgy a kommunisták azt sohasem bocsátották meg neki.

A csehszlovákiai németekre és magyarokra együtt kimondott kollektív bűnösség vádja a mai napig is a jog része az uniós tag Csehországban és Szlovákiában. Alig az első budaörsi vonat kigördülése után, 1946. február 27-én megszületik a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény, amelynek nyomán több mint hetvenezer magyart üldöznek el szülőföldjéről – ötvenezret Csehországba deportálnak –, s megkezdődik az a lassú elszlovákosodás a Felvidéken, amely mára már drámai arcot ölt. Vorosilov számítása - aki a csehszlovák aspirációkat támogatta - bejött.

A német történetírás - joggal - meglehetősen negatívan ítéli meg az egész ügyet, magyar felelősségről, nem egyszer magyar kezdeményezésről beszél. Az 1946-48 közötti kitelepítések után megmaradt, népességének nagyobbik felét elvesztő honi németség képviselői a rendszerváltás után fel is vetették a magyar felelősség kérdését, s valóban, népi íróink munkáit böngészve bőven találunk németellenes kitételeket: ekkor van születőben az a kommunisták által táplált szláv országokban élő németgyűlölet, amit a magyar szívekbe is át akarnak plántálni. Történészszemmel nézve a dolog komikuma, hogy a belügyi tárcához tartozó Népgondozó Hivatal élén - amely a kitelepítéseket irányította - kezdetben éppen az az id. Antall József állt, aki lengyelek, franciák és zsidók mentésében döntő szerepet játszott a háború idején, s aki tapasztalatai alapján az oroszoktól nem sok jót várhatott. (Át is pályázik az országépítés területére: újjáépítési miniszter lesz.) S nem árt arra sem emlékeznünk, hogy a Vörös Hadsereg legalább 35, egyes adatok szerint 60 ezer német férfit és nőt hurcolt el kényszermunkára a Gulagra Magyarországról.

Nagy, történelmi távlatokba helyezve a magyarországi svábok kitelepítését, látnunk kell, hogy az csak kis része volt annak a modern kori, ősi lakhelyükről milliós tömegeket kimozdító népvándorlásnak, amely a Vörös Hadsereg hódításait kísérte. Kelet-Európa és Kelet-Közép-Európa etnikai térképe pár év alatt a felismerhetetlenségig megváltozott, s ennek legnagyobb vesztesei a rossz csillagzat alatt született németek és magyarok voltak. Különös, ahogy ez a vihar kitelepített felvidékiekből, elűzött csángókból és megmaradt svábokból életképes közösségeket kovácsolt Tolna és Baranya megye falvaiban. Nagy tömegben a volt szocialista országokban csak nálunk maradt meg a németség, a másik nagy, a háborút és a kényszerű népmozgást túlélt német etnikumot, a szászságot Ceausescu apránként adta el a Német Szövetségi Köztársaságnak.