Vidini szállodámból hajnalban léptem ki, mivel a
vasútállomásról 5:50 órakor indult Orásec felé a vonatom. Egy óra múlva
érkeztem meg ide. Épphogy hajnalodott. A forgalmistától kérdeztem, hogy mikor
lesz busz a hegyek közti kisvárosba Belográdcsikba. Az nincs, mert mindenki
saját autójával vagy taxival megy oda. Arról lebeszélt, hogy 12 km-re
gyalogosan induljak el. A szomszéd utcában lakó Vaszil a taxis 5 perc alatt ott
termett kocka Ladájával és potom pénzért elvitt. Bolgár – orosz keveréknyelven
igyekezett rögtönzött idegenvezetői szerepet is betölteni. A városka látványa festői,
amint a hegyekből leereszkedünk a kanyargós utakon.
A taxi a főtéren állt meg. Innen gyalogosan a régi utcákon
sétáltam.
A dzsámi és a minaret mellett lépcsősor vezetett a
várkapuhoz.
Korán érkeztem, mert azt 9 órakor nyitják. Addig a várfalak
menti erdőt jártam. Szomorúan tapasztaltam, hogy a tervszerű fakitermelés kultúrájától
távol áll a bolgár. Régi szovjet teherautóroncsokkal szállították a rönköket.
Az erdei ösvény a sziklakilátóhoz vezetett, ami őrtorony
maradványokat rejtett. A szemközti hegyekre és völgyekre a felkelő Nap sugarai
vetődtek. Ez nagyjából 50 négyzetkilométer kiterjedésű természetvédelmi
terület, ahol a földtörténeti óidőtől napjainkig lejátszódó természeti
folyamatok következtében egy rendkívül látványos táj jött létre. Vörös homokkő
konglomerátumból felépülő magaslatok emelkednek a hullámos, dimbes-dombos
vidéket borító erdő fái fölé.
Utamat a török vár falai alatti sétával folytattam, ami
számos bizarr formájú sziklatoronnyal volt szegélyezve. Néhol lovak legeltek. A
főkapu elé a nyitásra értem oda.
Az emléktárgyárus bódékkal szegélyezett parkolónál jutni a
kiállítási tárgyaktól mentes várudvarra. A várfalak szervesen illeszkednek a
tájba, mivel a sziklákat is beleépítették.
A fellegvár sziklakoszorúból áll. Csúcsáról Belográdcsik és
környéke lélegzetelállító panorámáját egy kínai házaspárral együtt fotóztam.
A vár, annak ellenére, hogy története a római korig nyúlik
vissza, hadászati szerepet csak a XIX. században játszott. Az erődítmény
1860-ban, Szerbia függetlenségének erősödésével egyidejűleg, a törökök
legfontosabb nyugati határszéli erődjévé lépett elő. A török birodalmat 1878-ig
őrizte. Az ágyúkkal, komoly fegyverarzenállal felszerelt vár védői ekkor az
orosz csapatoknak ellenállás nélkül adták meg magukat. A városka főterére
visszamentem, ahol nem ültem be taxiba, hanem gyalogosan vágtam neki a 12 km-es
útnak. A tájba gyönyörködtem egy darabig, majd stoppoltam. Egy vasutas család
vett fel. Az öreg 25 éves Alekoval a kanyargós úton meglepő bátorsággal
száguldottak velem Orasec vasútállomására. Vonattal indultam tovább 11:45 órakor Vracába, de erről majd a következő részben írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése