Virradattól már négy másik várost néztem meg az Ohří (Eger) folyót vonattal követve, amire késő délután ideértem
Litoměřicebe (Leitmeritz), ebbe a kiemelten szép városba. Az Elba (Labem)
partján terül el leginkább, de teljes joggal nevezhetjük Ohří (Eger) mellettinek is, mert Litoměřice (Leitmeritz) területén
ér össze a két folyó. Két vasútvonal ölelésében fekszik az óváros. A felső
állomáson (horní nádraží) léptem le a vonatról. Tiszta utcáin a háromszintes
pazar díszítésű épületei között haladva olyan érzésem volt, mintha nem egy 24
ezer lakosú, hanem egy annál jóval népesebb városban járnék.
Közintézményei
kastélyszerűen szépek a városfal megmaradt külső szakaszának mentén.
 |
| általános iskola |
 |
| középiskola |
 |
| kerületi bíróság |
Egy
félkört téve az Elba felől a 15-ös főút hosszú vashídjához jutottam.
A vonatok valamikor a vár alatti alagútban pöfögtek, de mára keskeny sávban az Elba partján haladnak.
Az arra robogó járat a jezsuita kollégium hátterével jól mutatott.
A jezsuita lépcsőn lépkedve értem a történelmi városközpontba. A boltív alatt szűk utca folytatódik a Piac térig.
Az óváros, amely 1978 óta műemlékvédelmi oltalom alatt áll a Piac tér körüli házaival a leghangulatosabb. A "Fekete Sas" kétemeletes, eredetileg késő gótikus házát 1564-ben reneszánsz stílusban építették újjá.
A legrégebbi építmény az 1235-ben épült Mindenszentek templom, amely tornya jobban megőrizte eredeti formáját, mint az átépített barokkos hajója.
A tér sarkán áll a gótikus boltíveken álló valamikori városháza, ami most múzeum. Tulajdonképpen ez nem más, mint egy fedett tér, amely fölött állnak az emeletek.
Az egykori sóhivatal tetődíszeként áll a huszita kehely.
Más szép, de különösebb jelentőségét nem említett házak szegélyezte utcácskákon értem a mindenhonnan jól látható Szent István székesegyházhoz.
Különálló tornya csak 200 évvel később 1881-ben épült fel.
A Szent Vencel templomot a csehek fejedelmének I. Vencel (921 – 935 között uralkodó) tiszteletére emelték, de az eredetileg középkori épületet a harmincéves háború során elpusztították, ami helyén 1716-ra építették meg az újat.
A vonatok valamikor a vár alatti alagútban pöfögtek, de mára keskeny sávban az Elba partján haladnak.
Az arra robogó járat a jezsuita kollégium hátterével jól mutatott.
A jezsuita lépcsőn lépkedve értem a történelmi városközpontba. A boltív alatt szűk utca folytatódik a Piac térig.
Az óváros, amely 1978 óta műemlékvédelmi oltalom alatt áll a Piac tér körüli házaival a leghangulatosabb. A "Fekete Sas" kétemeletes, eredetileg késő gótikus házát 1564-ben reneszánsz stílusban építették újjá.
A legrégebbi építmény az 1235-ben épült Mindenszentek templom, amely tornya jobban megőrizte eredeti formáját, mint az átépített barokkos hajója.
A tér sarkán áll a gótikus boltíveken álló valamikori városháza, ami most múzeum. Tulajdonképpen ez nem más, mint egy fedett tér, amely fölött állnak az emeletek.
Az egykori sóhivatal tetődíszeként áll a huszita kehely.
Más szép, de különösebb jelentőségét nem említett házak szegélyezte utcácskákon értem a mindenhonnan jól látható Szent István székesegyházhoz.
Különálló tornya csak 200 évvel később 1881-ben épült fel.
 |
| püspöki könyvtár |
A Szent Vencel templomot a csehek fejedelmének I. Vencel (921 – 935 között uralkodó) tiszteletére emelték, de az eredetileg középkori épületet a harmincéves háború során elpusztították, ami helyén 1716-ra építették meg az újat.
Kevés időm lévén múzeumokba bemenni nem tudtam, a templomokba
sem jutottam be, de így is élmény volt a séta a történelmi környezetben. A Nap
is kúszott lefelé így még a fényképezéshez az itt töltött másfél órát
igyekeztem alaposan kihasználni. Egy korsó sör kortyolásával vártam be a vonatomat, de eközben megfogadtam, hogy többet nem tervezem ennyi
város megnézését egy napra, hanem kevesebbet, de azokat alaposabban ismerem meg. A fényképezőgépem gyengülő akkumulátora még lehetővé tette, hogy a söröző falán lévő nosztalgikus reklámképet megörökítsem. (2015 tavasz)
 |
| Litoměřice horní nádraží |
Régészeti leletek bizonyítják, hogy az itteni
letelepedéshez a kompátkelésre alkalmas hely kedvezett, és az aránylag enyhe
klíma. A mostani város központjában állt a korai középkorban a szláv
Lutomericii település, amelyből a mostani város neve ered. A X. században a
területet integrálják a Přemysl-házi uralkodók és Észak – Csehország
államigazgatási központjává teszik. Herceg Spytihněv II. a várdombon megépítteti
kőből a Szent István templomot a kollégiummal, amihez birtokokat, jogokat (mint
pl. a vámszedési jog) ad. Városi rangját hivatalosan 1225-től kapja a
rendszeres vásártartási joggal együtt. Az első polgárai a nevekből ítélve
németek lehettek, akik megkapták csehországi külbirtokaikon, Leitmeritzben az
autonómiájukat, kiváltságaikat a magdeburgi jog alapján. Ezekután további
telepesek érkeztek a környékre a Rajna mellől és az Elba alsó vidékéről. A
város fejlődését elsősorban a gabonakereskedelem, a gyümölcs- és
szőlőtermesztésre kedvező éghajlata alapozta meg. A XIII. században további öt
templomot emelnek. Az óvárosi Mindenszentek templomot 1235-ben szentelik fel. A
XIV. században kórházat működtet az egyház. A XIII. század közepén miután a
várhegy beépül egy elsöprő tűzvész veti vissza egy időre a további fejlődését.
A cseh királyok a következő években az újjáépítést adókedvezményekkel,
adományokkal támogatják. Az első városi iskolájáról 1298-ból van említés. A
XIV. században kibővítik a XIII. századi királyi várat. A polgárság 1348-ban
tornyot emeltet a Mindenszentek templomhoz. Az „új” városháza 1397-ben készül
el. Ebben az időben gazdasági veszteséget jelentett a város számára a
gabonakereskedelmet sújtó raktározási jog elvesztése, amely helyett a IV.
Vencel király által jóváhagyott szabadkereskedelem lépett életbe az Elba
folyón.
A huszita háborúk kezdetén Leitmeritz Luxemburgi Zsigmond királlyal rokonszenvezett. Tizenhét huszita kivégzése miatt 1420-ban Jan Žižka ostrom alá veszi a várost. A további összecsapások hatására a város népességének összetétele megváltozik és többségbe kerülnek a csehek. A német telepesek hátrányára változik meg a város közigazgatása. Német-cseh ellentét mutatkozott a magdeburgi jogoknak az ideiglenes felmondásával, további az összes németnek a közhivatalokból való kizárása miatt, amit végül Zsigmond 1436-ban jóváhagyott. A XV. század második felére Leitmeritz gazdaságilag újra megerősödik. Jelentős jövedelmet hozott az Elbán megépült új fahíd használati díja. A XVI. század elején a várost védő falait újból megerősítik, amely így az már 258 házat védett. Erre az időszakra a környék városaival, de legfőképpen a szomszéd nemeseivel való gazdasági és politikai versengés a jellemző. A lakosság túlnyomó részben 1517-től protestáns (ultraquista) volt Ugyanakkor voltak mellettük katolikusok és zsidók is. A zsidó negyedet azonban 1541-ben kifosztották. Királyi kiváltságokkal rendelkező város lett 1546-ban Leitmeritz, ettől kezdve a zsidóknak megtiltják a városban való tartózkodásukat. A zsidó iskolát a téren a városi vezetők városi kórházzá alakíttatják át. A város visszautasítja I. Ferdinánd király rekatolizációs politikáját, ami a schmalkaldeni felekezeti háborúban teljesedett ki. A király mühlberg-i győztes csatáját követően Leitmeritz nagy pénzbüntetést kap, fegyverei beszállítására kötelezik, fontos bevételi forrásainak megvonásával sújtják és a városi önkormányzat jogainak korlátozásával vezekel. A XVII. század fordulóján Litomerice népének többsége lutheránus volt. Az ultraquisták és a Cseh Testvérek együtt elhatározták, hogy a Habsburg ellenes ellenzék oldalára állnak, ami az 1618-1620 felkelésben való részvételt eredményezte. A protestánsok a fehér hegyi csatában való vereségük után elvesztik számos kiváltságukat és városi tulajdonukat, birtokaikat. Azokat, akik nem tértek vissza a katolikus hitre kiűzték a városból. A harmincéves háború alatt gyakran váltották egymást a pusztulást okozó megszálló svéd vagy szász csapatok. A város és környéke ez alatt drámai lakossági veszteségeket szenvedett. A hosszú háború után erőteljes ellenreformáció állt be, amelynek fő hordozói, mint sok más helyen Csehországban, a jezsuiták voltak. A kapucinus kolostort 1649-ben megalapították, amelyhez 1654 és 1657 között építik hozzá a Szent Ludmilla templomot. A Szent Mihály domonkos templom 1672 és 1685 között épült. A katolikus átszervezést általában élénk építési tevékenység kísérte, amelyre számos építőt foglalkoztattak elsősorban Olaszországból. Giovanni Domenico Orsi de Orsini 1670-től építette az új Szent István katedrálist a régi Szent István templom helyén. A püspöki rezidenciát 1689 és 1701 között Giulio Broggio tervezte és kivitelezte. Továbbá ő tervezte 1689 és 1731 között a Szent Mária jezsuita templomot a középkori Kreuzherrenkircher helyére, amelyet fia, Octavio Broggio fejezett be. A jezsuita kollégium 1770-ben fejeződött be három évvel a rend megszűnése előtt. Octavio Broggio is felelőse volt 1714-1716 között a Katedrális-dombon álló Vencel-templom illetve a városi barokk templom 1716 évi építéséért. A lakosság létszáma 1650-tól folyamatosan nőtt, főként a bevándorlások miatt, még akkor is, amikor az 1680-as pestisjárvány visszaesést okozott. (A pestis oszlop értük áll a piactéren.) A német és a cseh lakosok aránya Leitmeritzben egyre inkább a németek javára fordult a XVIII. század elején. Ezt tükrözi az 1738-as tanácsi jegyzőkönyv, ami német nyelven készült. A porosz és osztrák katonai konfliktus során a XVIII. században - többek között a Lobositz-csata nyomán - Leitmeritz többször szenvedett a katonai megszállásoktól, amiktől a gazdasága visszaesett. A város legfontosabb bevételi forrása továbbra is az északra irányuló gabonaforgalom maradt az Elbán. A közeli Theresienstadt erőd építése 1780-tól lendületet adott a leitmeritzi kézművesipar számára. II. József császár megvilágosodott reformjai mélyreható változásokat hoztak a városban. Már 1773-ban betiltották a jezsuita rendet, 1785-ben feloszlott a Minoritaklostor, amelynek épületeibe a domonkosok költöztek be. Az épületeket másfelől 1814 és 1816 között a körzeti hivatal részére átépítik. Leitmeritznek 1777-ben el kellett adnia a birtokait, 1778-tól képzett hivatalnokok dolgoztak a város vezetésében, akiknek korlátozott volt az önállóságuk. A protestáns vallási menekültek visszatérését, valamint a porosz és szász polgárok bevándorlását határozottan támogatta a városi hivatal. A zsidókkal szemben eltörölték a város falain belüli éjszakázás tilalmát. A kultúra és a pedagógia terén Emmanuel Ernst von Waldstein püspök kezdeményezte a vezető tudósok számára egy könyvtár létesítését, továbbá Ferdinand Kindermann von Schulstein (1790-1801) a cseh normál iskolák terén főigazgatóként a tevékenységének hatása messze túlnyúlt Leitmeritz határán. A XIX. század a német – cseh ellentét időszaka volt. A napóleoni háborúktól a XIX. század elején Leitmeritz gazdasága meggyengült. Ezt követően szabaddá és rendszeressé vált a gőzhajózás az Elbán Szászország felé, valamint a városfalak bontásából adódóan jelentősen javult a szárazföldi közlekedés, ami együtt hosszú távú gazdasági fellendülést eredményezett.
A város lakossága 1787 és 1854 között megduplázódott. A leitmeritzi gimnáziumban 1800 – 1815 között tevékenykedett Josef Jungmann a cseh nyelvi mozgalom Kazinczyja, a fordító és irodalomszervező. Itt tanítottak először Csehországban csehül. Az 1848/49-es forradalmi események nagynémet ellenes hangulatot szítanak a csehországi németek körében, ami számos itteni német egyesület és újság alapításában tükröződik vissza. A cseh nacionalisták is befolyást gyakoroltak a város kulturális életére. Kötőjük Karel Hynek Mácha sírjánál találkozgattak, illetve nemzeti ünnepeket szerveztek 1848 – 1860 között a Raudnitzer Bergen vagy csehül Řípen. Német részről tiltakozást váltott ki 1880-ban egy cseh iskola megnyitása és nyilvános elismerése. Csehország viharos ipari fejlődéséből Leitmeritz kimaradt, mert továbbra is a kézműipar dominált, iskola és helyőrségi város maradt. Az Elba feletti árvízbiztos vashíd 1858/59-ben épült.
Az Osztrák Északnyugat Vasút hálózatába 1874-ben kapcsolódott.
A Habsburg Monarchia idején a város népszerű nyugdíjas paradicsomnak számított, mivel Csehország területén itt van a legenyhébb éghajlat. Ez lehetővé teszi másrészt az Elba lejtőin a szőlő- és gyümölcstermesztést. Leitmeritz lakosságának a többsége csehnémet volt a XX. század elején, akik Csehszlovákia megalakulására proklamációval válaszoltak és kikiáltották a nemzetgyűlésükön a függetlenségüket. A csehszlovák nemzeti hadsereg 1918. december 11-én gyors katonai akciója véget vetett valamennyi német függetlenségi ambíciónak. Az 1919-es helyi választásokon a német polgári pártok nyertek, amelyek a polgármestert is adták. A német-cseh kapcsolatok feszültek maradtak, sőt 1930-tól egyre fokozódtak, a csehszlovák hatóságok erre elbocsátásokkal és tilalmakkal válaszoltak. A müncheni egyezmény után 1938-ban Leitmeritz a német birodalom része lett.
Több mint 5000 cseh – főleg olyanok, akiket 1919 után telepedtek le - távozott Leitmeritzből és sok csehszlovák intézmény szűnt meg a városban. Kerületi központ és tartományi legfelsőbb bíróság székhelye lett 1939 és 1945 között. Ebben az időszakban a város közelében volt a flossenbürgi koncentrációs tábor kihelyezett külső tábora. Az itt lévő elhagyott földalatti mészkőbánya alagútrendszereiben fegyvergyártás folyt. A 18 ezer kényszermunkásból 4500 halt meg.
A város épületállománya a háborút szinte teljes épségben átvészelte. A Beneš-dekrétumok alapján 1945-1946 között a város német lakosságának többségét elűzik, illetve kitelepítik és elkobozzák vagyonukat. Ez Csehszlovákia gazdasági fejlődésére erősen kihatott, hisz évszázadokon keresztül a német lakosságnak és kultúrájuknak is köszönhető volt Csehország gazdagsága. (A párév múlva bekövetkezett kommunista hatalomátvétel a diktatúrájával még inkább visszavetette az ország gazdaságát, ami politikai elnyomással párosult. A prágai tavasz egy csehszlovákiai kísérlet volt a gazdaság, a párt és az állam demokratizálására, egy „emberarcú szocializmus kialakítására” 1968 januárjától augusztusig, de ennek vezetőit megbuktatták.) A hagyományosan polgári városban a szocialista közigazgatás kis- és középvállalkozásokra támaszkodott, amelyek környezetük mezőgazdasági jellegére irányultak. Az új városnegyedek felépülése mellett szerencsére a történelmi központ sértetlenül megmaradt, amit szépen felújítottak és 1978 óta műemlékvédelmi oltalom alatt áll.
A huszita háborúk kezdetén Leitmeritz Luxemburgi Zsigmond királlyal rokonszenvezett. Tizenhét huszita kivégzése miatt 1420-ban Jan Žižka ostrom alá veszi a várost. A további összecsapások hatására a város népességének összetétele megváltozik és többségbe kerülnek a csehek. A német telepesek hátrányára változik meg a város közigazgatása. Német-cseh ellentét mutatkozott a magdeburgi jogoknak az ideiglenes felmondásával, további az összes németnek a közhivatalokból való kizárása miatt, amit végül Zsigmond 1436-ban jóváhagyott. A XV. század második felére Leitmeritz gazdaságilag újra megerősödik. Jelentős jövedelmet hozott az Elbán megépült új fahíd használati díja. A XVI. század elején a várost védő falait újból megerősítik, amely így az már 258 házat védett. Erre az időszakra a környék városaival, de legfőképpen a szomszéd nemeseivel való gazdasági és politikai versengés a jellemző. A lakosság túlnyomó részben 1517-től protestáns (ultraquista) volt Ugyanakkor voltak mellettük katolikusok és zsidók is. A zsidó negyedet azonban 1541-ben kifosztották. Királyi kiváltságokkal rendelkező város lett 1546-ban Leitmeritz, ettől kezdve a zsidóknak megtiltják a városban való tartózkodásukat. A zsidó iskolát a téren a városi vezetők városi kórházzá alakíttatják át. A város visszautasítja I. Ferdinánd király rekatolizációs politikáját, ami a schmalkaldeni felekezeti háborúban teljesedett ki. A király mühlberg-i győztes csatáját követően Leitmeritz nagy pénzbüntetést kap, fegyverei beszállítására kötelezik, fontos bevételi forrásainak megvonásával sújtják és a városi önkormányzat jogainak korlátozásával vezekel. A XVII. század fordulóján Litomerice népének többsége lutheránus volt. Az ultraquisták és a Cseh Testvérek együtt elhatározták, hogy a Habsburg ellenes ellenzék oldalára állnak, ami az 1618-1620 felkelésben való részvételt eredményezte. A protestánsok a fehér hegyi csatában való vereségük után elvesztik számos kiváltságukat és városi tulajdonukat, birtokaikat. Azokat, akik nem tértek vissza a katolikus hitre kiűzték a városból. A harmincéves háború alatt gyakran váltották egymást a pusztulást okozó megszálló svéd vagy szász csapatok. A város és környéke ez alatt drámai lakossági veszteségeket szenvedett. A hosszú háború után erőteljes ellenreformáció állt be, amelynek fő hordozói, mint sok más helyen Csehországban, a jezsuiták voltak. A kapucinus kolostort 1649-ben megalapították, amelyhez 1654 és 1657 között építik hozzá a Szent Ludmilla templomot. A Szent Mihály domonkos templom 1672 és 1685 között épült. A katolikus átszervezést általában élénk építési tevékenység kísérte, amelyre számos építőt foglalkoztattak elsősorban Olaszországból. Giovanni Domenico Orsi de Orsini 1670-től építette az új Szent István katedrálist a régi Szent István templom helyén. A püspöki rezidenciát 1689 és 1701 között Giulio Broggio tervezte és kivitelezte. Továbbá ő tervezte 1689 és 1731 között a Szent Mária jezsuita templomot a középkori Kreuzherrenkircher helyére, amelyet fia, Octavio Broggio fejezett be. A jezsuita kollégium 1770-ben fejeződött be három évvel a rend megszűnése előtt. Octavio Broggio is felelőse volt 1714-1716 között a Katedrális-dombon álló Vencel-templom illetve a városi barokk templom 1716 évi építéséért. A lakosság létszáma 1650-tól folyamatosan nőtt, főként a bevándorlások miatt, még akkor is, amikor az 1680-as pestisjárvány visszaesést okozott. (A pestis oszlop értük áll a piactéren.) A német és a cseh lakosok aránya Leitmeritzben egyre inkább a németek javára fordult a XVIII. század elején. Ezt tükrözi az 1738-as tanácsi jegyzőkönyv, ami német nyelven készült. A porosz és osztrák katonai konfliktus során a XVIII. században - többek között a Lobositz-csata nyomán - Leitmeritz többször szenvedett a katonai megszállásoktól, amiktől a gazdasága visszaesett. A város legfontosabb bevételi forrása továbbra is az északra irányuló gabonaforgalom maradt az Elbán. A közeli Theresienstadt erőd építése 1780-tól lendületet adott a leitmeritzi kézművesipar számára. II. József császár megvilágosodott reformjai mélyreható változásokat hoztak a városban. Már 1773-ban betiltották a jezsuita rendet, 1785-ben feloszlott a Minoritaklostor, amelynek épületeibe a domonkosok költöztek be. Az épületeket másfelől 1814 és 1816 között a körzeti hivatal részére átépítik. Leitmeritznek 1777-ben el kellett adnia a birtokait, 1778-tól képzett hivatalnokok dolgoztak a város vezetésében, akiknek korlátozott volt az önállóságuk. A protestáns vallási menekültek visszatérését, valamint a porosz és szász polgárok bevándorlását határozottan támogatta a városi hivatal. A zsidókkal szemben eltörölték a város falain belüli éjszakázás tilalmát. A kultúra és a pedagógia terén Emmanuel Ernst von Waldstein püspök kezdeményezte a vezető tudósok számára egy könyvtár létesítését, továbbá Ferdinand Kindermann von Schulstein (1790-1801) a cseh normál iskolák terén főigazgatóként a tevékenységének hatása messze túlnyúlt Leitmeritz határán. A XIX. század a német – cseh ellentét időszaka volt. A napóleoni háborúktól a XIX. század elején Leitmeritz gazdasága meggyengült. Ezt követően szabaddá és rendszeressé vált a gőzhajózás az Elbán Szászország felé, valamint a városfalak bontásából adódóan jelentősen javult a szárazföldi közlekedés, ami együtt hosszú távú gazdasági fellendülést eredményezett.
A város lakossága 1787 és 1854 között megduplázódott. A leitmeritzi gimnáziumban 1800 – 1815 között tevékenykedett Josef Jungmann a cseh nyelvi mozgalom Kazinczyja, a fordító és irodalomszervező. Itt tanítottak először Csehországban csehül. Az 1848/49-es forradalmi események nagynémet ellenes hangulatot szítanak a csehországi németek körében, ami számos itteni német egyesület és újság alapításában tükröződik vissza. A cseh nacionalisták is befolyást gyakoroltak a város kulturális életére. Kötőjük Karel Hynek Mácha sírjánál találkozgattak, illetve nemzeti ünnepeket szerveztek 1848 – 1860 között a Raudnitzer Bergen vagy csehül Řípen. Német részről tiltakozást váltott ki 1880-ban egy cseh iskola megnyitása és nyilvános elismerése. Csehország viharos ipari fejlődéséből Leitmeritz kimaradt, mert továbbra is a kézműipar dominált, iskola és helyőrségi város maradt. Az Elba feletti árvízbiztos vashíd 1858/59-ben épült.
 |
| Leitmeritz 1850 körül a régi híddal |
Az Osztrák Északnyugat Vasút hálózatába 1874-ben kapcsolódott.
A Habsburg Monarchia idején a város népszerű nyugdíjas paradicsomnak számított, mivel Csehország területén itt van a legenyhébb éghajlat. Ez lehetővé teszi másrészt az Elba lejtőin a szőlő- és gyümölcstermesztést. Leitmeritz lakosságának a többsége csehnémet volt a XX. század elején, akik Csehszlovákia megalakulására proklamációval válaszoltak és kikiáltották a nemzetgyűlésükön a függetlenségüket. A csehszlovák nemzeti hadsereg 1918. december 11-én gyors katonai akciója véget vetett valamennyi német függetlenségi ambíciónak. Az 1919-es helyi választásokon a német polgári pártok nyertek, amelyek a polgármestert is adták. A német-cseh kapcsolatok feszültek maradtak, sőt 1930-tól egyre fokozódtak, a csehszlovák hatóságok erre elbocsátásokkal és tilalmakkal válaszoltak. A müncheni egyezmény után 1938-ban Leitmeritz a német birodalom része lett.
Több mint 5000 cseh – főleg olyanok, akiket 1919 után telepedtek le - távozott Leitmeritzből és sok csehszlovák intézmény szűnt meg a városban. Kerületi központ és tartományi legfelsőbb bíróság székhelye lett 1939 és 1945 között. Ebben az időszakban a város közelében volt a flossenbürgi koncentrációs tábor kihelyezett külső tábora. Az itt lévő elhagyott földalatti mészkőbánya alagútrendszereiben fegyvergyártás folyt. A 18 ezer kényszermunkásból 4500 halt meg.
A város épületállománya a háborút szinte teljes épségben átvészelte. A Beneš-dekrétumok alapján 1945-1946 között a város német lakosságának többségét elűzik, illetve kitelepítik és elkobozzák vagyonukat. Ez Csehszlovákia gazdasági fejlődésére erősen kihatott, hisz évszázadokon keresztül a német lakosságnak és kultúrájuknak is köszönhető volt Csehország gazdagsága. (A párév múlva bekövetkezett kommunista hatalomátvétel a diktatúrájával még inkább visszavetette az ország gazdaságát, ami politikai elnyomással párosult. A prágai tavasz egy csehszlovákiai kísérlet volt a gazdaság, a párt és az állam demokratizálására, egy „emberarcú szocializmus kialakítására” 1968 januárjától augusztusig, de ennek vezetőit megbuktatták.) A hagyományosan polgári városban a szocialista közigazgatás kis- és középvállalkozásokra támaszkodott, amelyek környezetük mezőgazdasági jellegére irányultak. Az új városnegyedek felépülése mellett szerencsére a történelmi központ sértetlenül megmaradt, amit szépen felújítottak és 1978 óta műemlékvédelmi oltalom alatt áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése