A szlovéniai Lucija (Lucia) kempingjében pirkadatkor bújtunk ki a sátrunkból. A horvát határ néhány km-re volt csupán. Sor nem lassította az átkelésünket. Úgy terveztük, hogy minél közelebb menjünk a tengerpart mentén. Az második kereszteződésnél elfordultunk jobbra a jó minőségű 75 számú főútra. Hol közelebb, hol kissé távolabb követte Istria szélét. A sólepárlók öbléből Portoroz túlparti üdülői jól láthatóak.
Első szendvicsünket a Savudrija (Savudria) foknál az 1818-ban épült világítótoronynál ettük meg.
A köves partra is lenéztünk, amely az apály idején szélesebbnek mutatkozott. A hullámok csapkodásaitól féltve régi módszerrel tároltak egy csónakot. A sirályok végig őrt álltak a sziklákon.
Umag (Umago) öblénél a nagy parkolóban bőven találtunk helyet. Nemcsak azért, mert még korán volt, hanem az idei nyáron elmaradt a turistaáradat. A védett kikötő mentén sétálva értünk az egykor szigetre épült óvárosba.
A középkorban már kinőtte magát és a városfalakon túl fokozatosan bővült a szomszédos szárazföldi területekre. A XVIII. század elején még híd kötötte össze az elővárost, amelyet szintén falak védtek. Umag (Umago) legrégibb fennmaradt épülete a XIII. századi őrtoronyból átépített püspöki palota, amely mellett még láthattuk a városfal maradványait.
A két védőfal közötti területen 1514-ben épült fel a kis Szent Rókus templom.
A kőlapokkal fedett főtéren a régi Szent Pelegrin plébániatemplom helyén szentelték fel 1760 -ban a Mária Mennybevétele templomot. Homlokzata nem nyerte el a tetszésünket. Mellette a harangtornyot a XV. században építették.
A XVI. századra a sorozatos járványok és háborúk következtében Umag (Umago) lakossága nagyrészt kipusztult. Helyükre a Balkán-félszigetről és Dalmáciából - a török hódítás elől menekülő – földműveseket telepítettek be. Kalózok támadták meg és fosztották ki a várost 1687-ben. A napóleoni háborúk következtében 1797-ben megszűnt a Velencei Köztársaság és az Isztria előbb osztrák, majd 1805-ben az Illír Provincia részeként francia uralom alá került. A franciák elleni hadműveletek során 1811-ben felgyújtotta az angol hajóhad. Napóleon bukása után száz évig újra osztrák kézre került. A hajózás modernizációjával, a régi feudális intézményrendszer megszűnésével, az ipari és mezőgazdasági reformok bevezetésével új korszak kezdődött. Az első világháború után Isztria az Olasz Királysághoz került. Majd az olasz kapitulációt követően 1943-ban németek megszállták, amely 1945-ig tartott. A második világháború után Jugoszlávia része lett, de 1954-ig különleges igazgatási területként átmenetileg a Trieszti B zónához tartozott és csak ezután lépett érvénybe a jugoszláv polgári közigazgatás. Ez az olasz lakosság tömeges kivándorlásához vezetett.
Az egyórás nézelődésünket követően ismét igyekeztünk a tengerpart mentén haladni. Az érdekes nevű Špina (Spina) üdülőtelep sétányán mentünk végig, amely legszebb szakasza a mediterrán fenyőkkel szegélyezett rész a kápolnával.
Kisebb kitérővel a jobb sorsra érdemes dajlai kolostorhoz kanyarodtunk be. A roggyant zsalus és betört üvegű épület közvetlenül a tengerre néz. Romantikus üdülővé alakítva hasznosulhatna.
A helyén a kora keresztény időben már görög alapítású kolostor is állt, amelynek lakói a IX. században a bencések lettek. A település a XIII. században ismeretlen okból elpusztult, majd 1273-ban a Sabini család birtokába kerül. Ők építették fel a régi kolostor helyén a település várát, amely a középkorban az uradalom központja volt, de később elpusztult. Miután 1736-ban a koperi Grisoni család megvásárolta ők a vár helyén új palotaegyüttest és gazdasági udvart építettek középpontjában nagyméretű, a tengerpartig érő, ciprusfákkal beültetett parkkal. Ezt a kastélyt 1830-ban bontották le, amikor a gróf 1839 -re felépítette új neoklasszicista palotáját. Egy családi tragédia után azonban az uraság bencés szerzeteseket hívott ide, akik csak 1948-ig maradhattak, amikor kolostorukat államosították.
Visszatértünk a 75 számú főútra és a 6 km-re lévő két és fél ezer lakosú Novigrádig (Cittanova) már nem álltunk meg. Parkolót könnyen találtam a belváros szélén, amely egy szigetre épült, de később földnyelv lett belőle. Novigrad (Cittanova) egészséges kombinációja egy üdülőhelynek, egy halászfalunak, és egy középkori kikötővárosnak akárcsak Umag Umago). Szóval a mediterrán hangulat itt sem maradt el.
Torony iránt mentünk. A velencei stílusú 45 méter magas harangtorony viszonylag új, 1883-ban emelték egy roskatag régebbi helyére a Szent Pelágiusz-templomtól pár méterre. Eredete egészen az V. századig nyúlik vissza, 1290 körül építették át és bővítették gótikus stílusban, majd a XVIII. században részben barokkizálták, a ma is látható neoklasszicista homlokzat 1935-ben került fel. A XIX. század közepéig püspöki székesegyházként is funkcionált a három hajós templom. Alatta szintén három hajós, keresztboltozatos kripta a XI. századból való. Ide helyezték 1046-ban a város saját keresztény mártírjának, Szent Pelágiusznak a relikviáit.
Ez a dátum is elárulja, hogy Novigrad (Cittanova), azaz Újváros, nevével ellentétben nem új. Már a VI. század végén említik dokumentumok, igaz akkor még Emonia néven, amely egy görög kolónia helyén létrejött római település maradványaira épült. A később már Neopolis néven említett város virágkorát a bizánciak alatt élte. A XII. században a velenceiek védelmét kereste a város, amelyért drága olívaolajjal fizetett. Végül 1270-ben került végérvényesen a városköztársaság uralma alá, kereskedelmi fontosságát, a belső-isztriai területekről, a Mirna folyón át ide érkező faanyag átrakodó kikötőjeként szerezte. A további történelme, sorsa Umaghoz (Umago) hasonlóan alakult. A templom szomszédságában áll az élénk színű óratornyos városháza.
A félsziget csúcsán lévő mediterrán fenyős parkból kimentünk a hullámtörő gátra, ahonnan szép kilátás nyílik a városfalakra. Ezt még a XIII. században a velenceiek építtették az ókori falak maradványain. Alatta a parti sétányt nagyon hangulatosnak találtuk. Szép időben népszerű strandoló hely, ahol fémlétrákon lépkednek le a fürdőzők a tiszta tengerbe.
A körbástya előtt a jachtok és vitorlások ringatóznak a kikötőjükben.
Óránkra nézve rájöttünk, hogy aznap már csak a 7500 lakosú Poreč kényelmes bejárására van időnk az Istrián. Továbbra is a 75 számú úton haladtunk. A tengerparti üdülőövezetekbe nem kanyarogtunk le csupán Vabriga falu mediterrán házaiból töltöttem fel hármat a képalbumomba.
Porečban (olaszul Parenzo) a központhoz közel egy vasútállomásra emlékeztető szálloda melletti fenyvesnél parkoltam le. A sétányon közeledtünk a hullámtörő szikláktól védett parton az óvárosba. Vékony sávban bójákkal határoltan szabadstrand húzódott az öbölben. Csupán egy valaki áztatta a lábát a hűs tengerben. A víz hullámzó fodrain arrébb egy magányos vitorlás horganyzott le.
A főtér a félsziget elején terül el. Rajta áll az 1770-ben épült egytornyos Angyalok Királynője plébániatemplom.
Ötszázéves hagyatékként velencei hatású házak szegélyezik a szűk utcákat és sikátorokat az óvárosban. A XII. században a késő római falak helyén emelt védőfal megmaradt szögletes tornya mögött kezdődik a római alapokra, Parentiumra épült negyed.
Két utcanév (pl. ulica Decumanus) illetve két előkerült templom romjai emlékeztetnek a nagy birodalom korára.
A III. században keresztény közösség alakult itt, akik keresztény szentélyeket építettek, majd püspökség székhelye lett 313-ban Parentium. A Diocletianus császár alatti keresztényüldözés idején ez a közösség szinte teljesen elfogyott. Ekkor szenvedett vértanúságot Szent Mauro és Szent Eleuterius. A keresztény bazilika 535-ben épült, amelynek IV. századi elődjében a hagyomány szerint még Mauro püspök a város későbbi védőszentje is misézett. Az akkori padlószint mozaikjait néhol üveggel védve láthatóvá tették.
A bazilika egyik legcsodálatosabb részei a szentély és a diadalív mozaikjai, amelyek a bizánci művészet egyik legszebb példái.
Az V. századból származik a nyolcszögletű keresztelőkápolna is, amely előtt márványoszlopos, árkádos udvar található.
A városfal rossz állapotú északi kapuján kijövet indultunk kívülről körbejárni Poreč / Parenzo félszigetét.
Csúcsán az ókori fórum közelében található a Polesini család kétemeletes palotája, amelyet 1870-ben Giorgio Polesini márki építtette historikus stílusban.
A déli oldalon értékes luxushajókat csodáltunk a kikötőben.
Innen átláttunk a Szent Miklós sziget luxus szállodáira. Végül egy kávézó utcai teraszán ültünk le frissítőt inni mielőtt kora délután elindultunk hazafelé.
Ugyanazon az ismert úton gurultunk, mint ahogy jöttünk.
Tartalék időnk is volt. Egy hirtelen jött ötlettől letértünk az autópályáról Szlovéniában a 102-es főútra, hogy a hatezer lakosú Idrijába (Hidria) az egykori higany bányászat városába jussunk el, amely a karszt- és a szubalpin táj találkozásánál egy kis medencében fekszik. Itt már az osztrákos építészet jellemezte ezt a vidéket.
A legenda szerint, 1490 körül egy vödörkészítő mester, amint egy kis patakban az új vödrét próbálta ki, felfigyelt rá, hogy a hegyből csordogál valami. Ez volt a higany, ami a város 500 éves jólétét megalapozta. Nagyon hamar megkezdődött a higanyérc bányászata a földből. Az évszázadok során mind mélyebbre vájták a tárnákat, így a legmélyebb kb. 400 méteren volt, a világ higanyszükségletének mintegy nyolcadát innen biztosították. A higanybánya az 1980-as években bezárta kapuit, mára 95%-a, 700 km betömedékelésre került, de a maradék 5% élménybányaként jelentős része bejárható. A Nikova patak fölé magasodó dombon áll az 1533-ban épült Gewerkenegg vár. A német bánya vagy bányavállalat (Gewerke) szóból és a Habsburg vice kormányzó, Georg Egg nevéből alkotott névre keresztelték el. Az építkezés idején ő volt felelős a bányák működéséért. Az épület eleinte közönséges raktár volt, búzát és higanyt tartottak benne. Később bányászati hivatalok működtek benne, majd más vállalatok, iskolák, de lakónegyedeket is kialakítottak az épületben.
A városi múzeum itt található. Sajnos pont zárás előtt 5 perccel értünk oda és így csak a díszes udvarba engedtek be minket annyi időre. A stukkókat utánzó falfestés lenyűgöző.
Innen újra az autópálya irányába tartottunk. Hotedršica (Kathedersicz) ötszáz lakosú falu út menti tehenészeténél beugrottunk egy barátságos gazdához és jószágainak gondozását néztük pár pillanatig.
A kelta név eredetű Logatec (Loitsch) városka csatolt falurészében a reneszánsz várkastély több magyarországihoz hasonlít. Idrija (Hidria) kormányzója építtette 1580 előtt. A téglalap alaprajzú, pompás, saroktornyos, kétszintes épület fehér falai mentén tettünk egy rövid sétát. Jelenleg vendéglátó egység üzemel benne.
Az autópályán 72 km-t száguldva a főváros után a híres fánksütő helyen Trojaneban is megálltunk egy doboznyi finomságért az alkonyatban. A völgyre nyíló parkoló alatt húzódik a sztráda 2931 m hosszú alagútja.
