Augusztus végén a nemzeti ünnepünk után az időjárás őszre fordult és nem is volt várható, hogy visszamelegedik. Ez nagymértékben befolyásolta a következő szlovéniai utunk tervezését. Az Alpok párás hegyei helyett a tengerpart lett a cél. Nem fürdőzni és napozni mentünk az Adriára, hanem a táj szépségét megcsodálni. Útközben pihenni csak egy kis falunál Dolenje Vas körbástyájánál álltunk meg. A hűvös szél miatt hamar visszaültünk a Suzukimba.
A Balatontól 400 km-re lévő huszonötezer lakosú szlovén kikötővárosban Koperban (Capodistria, Gafers) fél kilenckor parkoltunk le egy nagyáruház előtt. Ez a terület valamikor a tenger része volt. Eredetileg egy szigeten állt az óváros, egyik korai elnevezése is innen ered: Kecske-sziget, Caprea, azaz Koper. A lagúnás tengerág feltöltésével félsziget lett belőle a XIX. századtól. Mai olasz neve viszont Capodistria középkori elődje a Caput Histriae (Isztria feje). Az illir törzsek és a görögök idején is lakott volt. A nagyobb benépesülése a germán longobárdok támadása elől 568-ban ide menekültek Tergestum (mai Trieszt) lakóival kezdődik. A vissza nem költözöttek és utódaik egyre nagyobb településsé gyarapították. Az első feljegyzett kereskedelmi szerződés Velencével 932-ből való. Velence és a Német-római Birodalom közötti háborúban a császár oldalán harcolt a lakosság, ezt II. Konrád városi jogokkal honorálta (1035). Az aquileiai érsekség része 1232-től, majd 1278-tól mégis Velence fennhatósága alá esik. Az Osztrák Császárság része 1798-tól 1918-ig, majd 1947-ig az Olasz Királyságé. Jugoszláviához 1954-ben került. Az 1991-ben függetlenné vált Szlovénia legjelentősebb kikötővárosa. Modern kikötőjét 1957-ben építették. Az 1900-as népszámlálás alapján a lakosság túlnyomó többsége olasz volt. A második világháborút követő években (1947-56) nagy részüket kitelepítik. Ennek ellenére sokan beszélik az olaszt, de a németet is és az angolt sem kevésbé. A városban minden felirat kétnyelvű (szlovén-olasz). Sok épületén a velencei hatás érvényesül. A legszebb a főtéren található Loggia, ami a XV. században épült gótikus stílusban. A városi tanács működött itt a középkorban. A XIX. század óta kávézóként működik.
Szemben vele a XV. századi Prétori palota áll, amely ma a polgármesteri hivatal.
A tér keleti felét a Mária Mennybemenetele másik nevén Szent Nazarius székesegyház található. Valószínűleg ez a XI. századi már a hatodik templom ezen a helyen. Benne helyezték el Szent Nazarius márvány sírkövét, amelyet a Velencei Köztársaság adományozott a városnak 1350 körül. (Szent Nazarius a város védőszentje; Koper püspöke volt a VI. században.) A templom mellett az 54 m magas XII. századi harangtoronyba felmehettünk volna.
Mi inkább lentről nézelődtünk a mediterrán hangulatú szűk sikátorokban.
A várost a középkorban erős várfal vette körbe, amelyet a XVIII. század során elbontottak. Tizenkét kapun keresztül lehetett megközelíteni, amelyekből mára csak a Muda kapu (1516) maradt meg. Sugárzó Nap díszíti, amely a város címere.
A főtér szomszédságában a helytörténeti múzeum kiállítási anyaga is nagy élményt adott nekünk.
A nagy öbölben a teherhajó kikötőben folyamatos forgalmat láttunk. Hazánkból is sok áru érkezik ide.
A motorcsónakok másutt, a sóraktár előtt ringanak.
A szlovén tengerpart 47 km-es szakaszán Koperen kívül még két szép olaszos város fekszik. Negyed óra alatt átértünk a tizenkétezer lakosú Izolára (Isola). Jóval nyugisabb város, mint szomszédjai, mivel jóval kevesebb műemlékkel bír, mint azok. A mediterrán hangulat itt is megtalálható. Izola nevének eredete az olasz isola (sziget) szóból jön, egészen a XIX. század elejéig az óvárost csatorna választotta el a szárazföldtől. A jelenlegi óváros első ismert lakói a X. század második felében, Aquileiából menekült telepesek voltak. Az 1200-as években rövid ideig még önálló Isola végül 1280 körül került a velenceiek birtokába, sorsa egészen a napóleoni háborúkig egybekötődött a városköztársaság történelmével. Fontos halászati, bor- és olíva kikötővé fejlődött. Napóleon francia csapatai bontották le a városfalakat, amelyekkel feltöltötték a várost a szárazföldtől elválasztó csatornát. A XIX. század folyamán Trieszt felemelkedésével Isola szerepe is nagymértékben csökkent. A két világháború között Olaszországhoz csatolták, majd 1945-től lett Jugoszlávia részévé. Máig jelentős olasz nyelvű kisebbség él a városban, amiről a kétnyelvű utcatáblák is tanúskodnak. A nagy jugoszláv turisztikai fejlesztések elkerülték a várost, csak miután a független Szlovénia része lett, kezdték meg Izola átállítását a turisztikai oldalra. Az óváros legmagasabb pontján kezdtük meg a sétánkat, miután leparkoltunk. Itt áll a neoromán stílusú Szent Mór templom. Eredetileg a XVI. század közepén épült, azóta többször is átépítették. Különálló, masszív, magas harangtornya velencei hatású.
Két sarokkal lejjebb értünk a csíkos Keresztelő Szent János kápolnához.
Pár lépéssel arrébb a sárga barokk Besenghi palotát (1781) igyekeztem fotózni, de a keskeny sikátorban nem tudtam ehhez jól helyezkedni. Falát finom rokokó stukkók, ablakait és erkélyét rácsok díszítik. Jelenleg zeneiskola működik benne.
Az árnyas sikátorok között cikázva lejutottunk az öbölbe.
A rakparton számos vendéglátóhely fogadja a turistákat, akikből az idén a járvány helyzet miatt nem volt túl sok. A régi halászkikötőnél van Izola (Isola) legszebb és legnagyobb tere. A gótikus eredetű, de barokk stílusra átépített városháza és a mellette vele egybeépült Madonna di Alieto-templom nem különösen látványos.
A romantikus villák mellet elhaladva néztük a tengeren sikló vitorlásokat, miközben a szikláknak csapkodó hullámok spricceltek méteres magasságban a védett öblön kívül.
A várost elhagyva egy útszéli parkolóból még egy pillantást vetettünk a városra. Ámulatba ejtő innen fentről.
Újabb negyedórás autózást követően a legszebb tengerparti szlovén városba a csupán négyezer lakosú Piranba (Pirano) értünk át. Tengerbe benyúló földnyelven fekszik.
Keleti felét domb határolja, amire a török betörések elleni védelemül magas védőfalat emeltek a XVI. században. Majdnem teljesen megmaradt, csupán a közlekedés szempontjából bontottak le egy kb. 25 méteres szakaszt. Az itt lévő parkolóban megtaláltam azt az egyetlen helyet, ahol a kis egérkergető Suzukim elfért.
A bástyába belépőjegy ellenében lépcsőkön jutottunk fel és végigsétáltunk a gyilokjárón, ahonnan mesés panoráma nyílik az óvárosra és a tengerre. A város háztetői között be tudtunk kukkantani a fő térre, a sűrűn beépített félszigetre és az északi felén magaslatra épült, 1344-ben felszentelt Szent György templomra.
Macskaköves meredek úton ereszkedtünk le hozzá. Szerencsénkre kapuja nyitva volt és bemehettünk a gazdagon díszített egyhajós belsejébe. A velencei stílusú harangtorony külön áll a templomtól.
Előlük a kőpárkányról káprázatos kilátás nyílik a tengerre és a meredek partra.
A szűk utcácskák, sikátorok szövevényéből kikeveredve a tengerparti sétányra jutottunk le.
A földnyelv csúcsán áll a kis Szt. Kelemen-templom, mellette a jelenleg világítótoronyként használt hajdani őrtoronnyal, a rondellával. Már a görögök idején is utat mutattak itt tüzeket rakva a gyarmataikra tartó hajóknak. A város nevének eredete a görög pyros (tűz) szóból származik.
A hatalmas kövek közti beton placc népszerű városi strand, vaslépcsőkön szoktak beleereszkedni a tengerbe jobb idő esetén a fürdőzők. Ott jártunkkor csak napozókat láttunk, akik olykor a pihenőpadokra, sziklákra is letelepedtek.
A rakparti sétányon mentünk végig a főtérre, amely a kikötő mögött terül el.
Hivatalos nevét a tér a leghíresebb szülöttéről, Giuseppe Tartini (1692-1770) zeneszerzőről kapta. A gyönyörűen felújított házakkal szegélyezett márványlapokkal burkolt tér 1894-ig még a kikötő része volt. Miután feltöltötték, fel is állították az ovális tér közepén Tartini bronzszobrát.
A városháza impozáns neoreneszánsz épület, amely középkori elődje helyén épült a XIX. sz. közepén.
A tér legszebb épülete, a velencei palota (Benečanka) az 1420 körül, gyönyörű, jellegzetes velencei gótikus stílusban épült. Ezt a palazzo-t egy gazdag, Beppo nevű kereskedő építtette fiatal szeretőjének.
Az egészen a térig benyúló városi kikötő szűk, belső része partjának keleti oldalán áll az impozáns neoklasszicista Gabrieli-palota, amelyben a Tengerészeti Múzeum kiállításai találhatóak.
A rómaiak i.e. 178 körül foglalták el a partszakaszt, miután elegük lett az innen induló illír és kelta kalózok fosztogatásaiból. A római birodalomba beágyazódó Piranum később bizánci fennhatóság alá került, majd szlávok telepedtek be. A velenceiekkel szoros kapcsolatban lévő város az Aquileia-i Patriarchátushoz tartozott egészen 1283-ig, amikor a velencei városállam végleg átvette az irányítást. A környékbeli sólepárlóknak köszönhetően a sókereskedelem fellegvárává fejlődött Piran gyorsan gazdagodott. A Velencei Köztársaság megszűnésétől, 1797-től, egy rövid napóleoni intermezzo-tól eltekintve, egészen 1918-ig a Habsburg birodalomhoz tartozott, az Osztrák-Magyar Monarchia szerves részeként. Az első világháború után, a rapallói szerződés (1920) az olaszoknak juttatta Pirano városát. A második világháború után a titói kommunista Jugoszlávia tartott rá igényt, az évszázadok óta itt élő olasz lakosság nagy részét elűzték. Jugoszlávia szétesésével Szlovéniához került a város egy rövidke partszakasszal együtt.
Piranból (Pirano) késő délután eljőve Portorož (Portorose) üdülői előtt elhaladva azon tanakodtunk, hogy még itt Szlovéniában vagy a közeli határt átlépve Horvátországban keressünk-e kempinget.
Amikor a határátkelőnél feltorlódott kocsisort megláttuk, akkor a szlovén Lucija (Lucia) üdülőfaluban sátoroztunk le sok más nemzet lakókocsijai között. Saját strandja és élelmiszerboltja is van. Meglepően jóval olcsóbb a hely, mint az Alpokban Bled térségében.
források :
Koper: https://hu.wikipedia.org/wiki/Koper
Koper: https://www.horvatorszaginfo.hu/helyek/koper
Koper: https://visitkoper.si/hu/l%C3%A1tnival%C3%B3k/maria-mennybemenetele-szekesegyhaz/
szlovén tengerpart: https://www.life.hu/eletmod/20130822-szorakozas-utazas-program-szlovenia-kicsi-de-annal-szebb-a.html
