SANKT VEIT AN DER GLAN, HOCHOSTERWITZ, NASSFELD

Pirkadat előtti indulás mellett döntöttem, mert sötétben inkább hajnalban vezessek, mint éjjel fáradtan.  Osztrák autópálya matricával, teli tankkal és tartalék benzinnel fél négykor fordultam ki a keszthelyi benzinkútról. Rábafüzesen át jutottam el az A2-es autópálya 242 km-nél lévő twinbergi pihenő parkolójába. Az itteni kilátóból a táj szépsége és a viadukt tárult elém. 

twinbergi kilátó az autópályával

Klagenfurtnál kanyarodtam le az S 37-es főútra. A fix sebességmérők sűrűjében tíz perc múlva beértem a 12,5 ezer lakosú Glan patak parti Sankt Veit városkába. A kisebbik vasútállomás (Westbahnhof) mögötti áruház parkolójában álltam le. Néhány korty és falat után indultam a közeli központba. 

Sankt Veit an der Glan nyugati pályaudvar

A legenda szerint 901-ben a kalandozó magyarokkal a helyi bajorok és karantánok (szláv nép) csatáztak a mai város helyszínén, amikor Rathold karantán hercegnek megjelent Szent Vitus (Veit), amiből az bátorságot merített. A győztes csata után a herceg templomot építtetett a szent tiszteletére. Ez most is áll többször átépített román, gót és barokk jegyeket magán viselve. Támpillérjében római, oldalfalaiban római és középkori köveket is beépítettek. A fák árnyékában üres csontház található. 

Szent Vitus templom Sankt Veit an der Glanban

csontház vagy csontkápolna Sankt Veit an der Glanban

A főtér keskeny téglalap alaprajzú. Az aranyozott díszítésű városháza kirívó szépségű a többi épület közül. A XIII. század elején felhúzott városfala jórészt megmaradt a belváros körül. A rózsakertnél egy körbástyát, arrébb még három tornyot fedeztem fel.

városháza Sankt Veit an der Glanban

Sankt Veit an der Glan városfalán kívül áll a különös formájú szálloda 

A város nevét először 1131-ben említi írásos forrás, ekkor hozták létre a gurki egyházmegyét. Egy 1147-es oklevél szerint a bambergi püspökség visszavásárolta Hof zu St. Veit birtokot Engilbert őrgróftól, vagyis korábban már az övék volt. Röviddel később azonban már Karintia Spanheim-házhoz tartozó hercegeihez került. V. Henrik herceg 1149-ben itt fogadta a második keresztes háborúból hazatérő III. Konrád királyt. Hamarosan Sankt Veit vált a hercegi uradalmak központjává: a hercegek a közeli Freiberg várában laktak. A település 1199-ben piacjogot kapott. Iskoláról 1204-ben történik említés. Itt működött 1205-től a Bernhard von Spanheim herceg jóvoltából a pénzverde (egészen 1725-ig). A város 1224-ben jogosultságot kapott saját bíró és 12 tanácstag megválasztására. A Spanheim-család kihalása után 1286-ban Meinhard görzi (goriziai) és tiroli gróf szerezte meg a hercegi címet és a hozzá tartozó birtokokat. Hét évvel később, egy lázadás során a város komoly károkat szenvedett. A hercegséget 1335-ben a Habsburgok szerezték meg, Sankt Veit pedig elvesztette hercegi székhelyként élvezett jelentőségét. A város 1399-ben jogosultságot kapott a hüttenbergi érclelőhely kiaknázására, ami felvirágoztatta a gazdaságot. A XV. században a tizenkét tagú városi tanácsot az ún. Nyolcak tanácsa váltotta fel. A tanácsnak 1447-től pallosjoga is volt. A portyázó törökök 1473 és 1492 között ötször fosztották ki a várost, 1480-ban pedig Mátyás magyar király ostromolta meg. Tűzvész pusztított 1497-ben. Papírmalom épült 1550-ben, 1578-ban pedig a közeli Urtlban a kor technikai színvonalának megfelelő vasolvasztót helyeztek üzembe. A reformáció során a lakosság többsége protestáns vallásra tért, de az 1600 körül kezdődő ellenreformáció alatt nagyobb incidens nélkül visszatérítették őket katolikusnak. Pestis pusztított 1713-ben és 1715-ben a vidéken, 1747-ben pedig leégett a város. A XVIII. században felfutott a vasipar, de 1783-ban II. József eltörölte a kereskedelmi privilégiumokat, ami negatívan hatott a város gazdaságára. Sankt Veitnek 1830-ban csak 1500 lakója volt, szenben a középkori kb. 3 ezerrel. Miután a vasút (Rudolfsbahn) elért ide, a fafeldolgozás vált az újabb gazdasági húzóerővé. Az 1934-es nemzetiszocialista puccskísérletben 900 fegyveres próbálta elfoglalni a várost, de nem jártak sikerrel. A harcoknak 13 halálos áldozata volt.

Az egyórás nézelődésemet negyed tízkor fejeztem be. A térség leglátogatottabb műemléke a tízpercnyire lévő hochosterwitzi vár. Messziről feléje tartva a párás háttérből bukkant ki a vár kúpja.

Hochosterwitz a háttérben

Az elektromos autók feltöltésére is alkalmas parkolójában álltam le. Spirál alakban 13 kapun át jutni fel a négytornyos bevehetetlen fellegvárba. 

Különös, páncélsisak formájú lámpák szegélyezték utamat. 

Az udvaron a kerekeskút mellett fogadó és padok.

kápolna bejárata Hochosterwitz várudvarán 

A múzeum anyaga nagyrészt fegyverkiállítás. 

Az étterem régi bútorzata történelmi hangulatot teremt mind a látogatóknak, mind a rendezvényekre bérbe adottaknak. 

A bástyákról jól belátható a térség, de most a völgyből nem török, hanem a világ minden részéből turista had igyekszik a várat elérni. 

temploma is van a hochosterwitzi várnak, de egy kissé lejjebb

Szolgaruhába öltözött férfi a személyzetből néhány magyar köszöntő szó ismeretében büszkélkedett a tudásával miközben néhány termet és tárgyat megmutatott nekem. A többi információt az ingyenes - magyarul is nyomtatott - prospektusból tudhattam meg.

Hochosterwitzet először 860-ban említik az okiratok. A Spanheimerek 1209-ben a pohárnokság örökletes hivatalát adományozzák az Osterwitzeknek. Az utolsó Osterwitz pohárnok 1475-ben egy török támadás során fogságba esik, és a börtönben utód nélkül hal meg. Hochosterwitz visszaszáll az uralkodóra, III Frigyes császárra. I. Ferdinánd király a tartományvezető Christof Khevenhüller báró, aki szintén tartományvezető megvásárolja a várat, és a fenyegető török támadástól tartva kiépítteti. Fegyvertermet létesíttet benne és 1570-től 1586-ig megépítteti a 14 kaput. Egy ilyen sokoldalúan biztosított várút nem csupán nagy ritkaságnak számít, hanem egyenesen egyedülálló a várépítés területén. Egy régi okirat rögzíti az egyes kapuk nevét. E korszak óta nem történt jelentős építészeti változtatás a várban, amely mind a mai napig folyamatosan a Khevenhüllerek birtokában van. A várudvaron található márványtáblán olvasható az egykori tulajdonos, Georg Khevenhüller 1576-ban rögzített végrendelkezése, miszerint a vár maradjon az utódok birtokában, akiknek gondoskodniuk kell annak megőrzéséről. Ezen végrendelkezés iránt a Khevenmüller család mindig elkötelezve érezte magát.

Másfélórás várlátogatás után 11 órakor Klagenfurt, Villach érintésével az autópályán, majd a 111-es főúton Tröpolachon keresztül a 120 km-re az olasz-osztrák határon lévő Nassfeldbe indultam. Kanyargós szerpentinen kettes sebességfokozatban lehetett a hágó legmagasabb pontjáig feljutni. A határátkelő is itt van. Rövid időre ideparkoltam. Az olasz oldalon legelésző lovak hagytak nyomott maguk mögött az aszfalton. Egy kis tavacskát övező területen bolyongtak. Néha beleittak a hűvös vízbe. 

nassfeldi "hegyi busz" 

Egy magányos szálloda állt itt, míg az osztrák oldalon szálloda láncok sorakoztak. 

Visszalépve Ausztriába kis dombon emlékkápolna áll, amelyet ismereteim alapján az első világháború itteni áldozataiért emeltek.

Az aszfaltozott mellékút vége a Watschiger Einkehralmnál van, amely mögött kis tó terül el, felette pedig a kötélpálya húzódik. 

A 2195 méter magas Gartenkofel közelébe nem gyalog, hanem a „mozgópaddal” jutottam fel. A felső állomástól a lila virág lepte apró kavicsos folyamon a cipőm nem volt igazán alkalmas a továbbmenésre. A gyönyörű panorámát negyedórán át élveztem, majd a „padlifttel” visszatértem  az autómig. 

nem UFO, hanem a nassfeldi sífelvonó gépháza

Alig múlott tizenöt óra, amikor haza indultam a járgányommal, de negyed tízre a sötétedésre már a garázsomban álltam meg.  Útközben egy öreg Merci fotózásáért álltam meg Michelhofenben és néhány litert tankolni a méregdrága 1,69 eurós üzemanyagból az autópályánál.