Nemesvita

Nemesvita a Balaton közelében, a 84-es számú főút mellett a Tapolcai-medence nyugati határán, a Keszthelyi-fennsík keleti szélénél egy erdőkkel határolt zárt völgyben fekszik. Vasúti megállóját 1973-ban felszámolták, így a balatonedericsi állomásnál kell leszállnia a vonattal érkezőnek. 

Nemesvita vasúti megálló 1973-ig, majd leontásra került

A főúttal egyedülálló jegenyesor köti össze. Első fáinál dolomit kőből rakott buszmegálló épült.

A község fő vonzerejét a Balatonra és a Tapolcai-medencére tekintő csodálatos panorámája, valamint borospincéi és nyugalmat árasztó népi lakóházai adják.

A helybelieknek mindig sok gondot okozott az esőzések nyomán a hegyoldalról lezúduló víz, amely könyörtelenül tört utat magának, ott, ahol éppen tudott.

A vízmosások ellen támfalakkal védekeztek az emberek, s így alakult ki a község ritka, festői képe, a kanyargós utcákkal, az egymás fölé épített házakkal.

Az épen maradt kisnemesi kúriák és a jellegzetes oromdíszítéses népi lakóházak őrzik a múltat.

a felújítása elkezdődött

összeomlás és felújítás előtt

Felújítás után 2018-ban a nemesvitai ház

a csodálatos felújítás után 2018-ban ilyen lett a ház

2015-ben még építés alatt

2017-ben befejezve

nemesvitai buszmegálló

A lakosság demográfiai csúcsa 1890 körül volt 1166 fővel, azóta 317 lélekszámúra zsugorodott. Először 1209-ben kelt oklevelek említik. Nemesvita legfőbb jövedelemforrása kezdettől fogva a szőlőtermesztés – borkészítés volt. Szőlőit egy adás-vétel kapcsán 1216-ban oklevél említi. Ekkor már jó bortermelő településként, valamint a környék első hegyközségeként jellemzik. A tatárjárás előtti római katolikus templomára az első említés 1333-ból való. Késő barokk formáját 1788-ban nyerte el.

A falu neve a magyar hangzás ellenére cseh eredetre utalhat, ami valószínű még a templomosok idejéből a XII. századból és nem a honfoglaláskor a környéken élő szlávoktól való. A „vita” eredete a győztes jelentésre utal. 

A XIII. század elején Nemesvita a Tornai nembeli Tiba birtokában állt. A település régi zalai egyházas hely volt. Egymással versengő kisnemesi családok lakták.

Nemesvita a tatárdúlás (1241) előtt a völgyön kívül is terjeszkedett, egészen a törekpusztai határig. A település földesura után nevezték Töreknek, a XIII. század végén ott is épül templom, ezért a puszta másik neve még 1514-ben is Egyházastörek.

új gazdára lelt, mert a parkot rendezni láttam

A tatárok elvonulása után a falu elhelyezkedésére nézve bizonyos, hogy lakói egy része a síkon maradt, mások felköltöztek a szurdokba – vagy elhagyott régi házaikba vagy az új, védhetőbb helyekre. Törek először 1260-ban egy birtokperben, majd 1262-ben annak kapcsán szerepel, hogy lakói a tatárok elől más vidékre menekültek. A falu ősiségének legfőbb bizonyítéka az eredetileg román stílusú templom, ami jóval a tatárjárás előtt épült. Alatta és körülötte település kellett legyen, tehát Vita mai helye legkésőbb a templomépítést megelőző évtizedekre, a XII. század elejére, közepére datálható.

Egy kutató, Petneházyné Mály Bice szerint a vitai templomot a Templomos Lovagrend emelte, feltehetően az 1100-as évek végén. A templom a keletkezéséről szinte mesél: vagyis Árpád-kori eredetéről és a templomosok építészetéről. Vita a templomosok betelepülésekor virágzó falu lehetett. Nem kevés lovag érkezhetett ide, ha 1333-ban pápai tized fejében már 30 „széles dénárral” adóztak. A vitai templom magaslatra épült, de nem a csúcsra, ahogy az a Rendnél szokásos volt. A Templomosok 1203 előtt emelték a templomot, úgy ahogy a felette kőfallal övezett lovagházat (a mai plébánia helyén). A templom északkeleti tájolású, szent István tiszteletére szentelték, mert mind a templomosok, mind a johanniták ha nem Jézus életével összefüggően, akkor magyar szent nevére keresztelték templomaikat. Az épület egyhajós, a szentély egyenes záródású, mennyezete cseh boltozatú. A hajó a toronyhoz lett csatolva, amely megoldást faluhelyen kizárólag a templomosok alkalmazták a XII. században. A vitai templom kezdettől fogva karzattal is rendelkezik, mert a templomosok a néptől elkülönülten imádkoztak. A hajó és a szentély szélessége megegyezik, ami a kora gótikára vall., ugyanis a templomosok, sorsukat nem sejtve, mindenkor a jövőért munkálkodtak. A szentély egyenes záródása – mint említve volt - ugyancsak az egyházi lovagrendekre jellemző. A fal síkjából csak a pillérek ugranak ki, amelyekben a mennyezet hevederei futnak. Érdekes, hogy a hajó második, kisebb hevedere után a szentély íve következik, mintha a szentélynek kettős diadalíve volna. Maga az apszis a hajó padlószintjénél mindenkor egy lépcsővel magasabban van, itt is így volt, míg át nem alakították. A szentélyből nyílik a sekrestye. Régen innen lehetett a vastag pillérkötegen át a falba vágott lépcsőn feljutni a szószékre, amelyet elbontottak. A templom bejáratával szemben az ajtó fölött látható az építtető lovag címere: Rózsa alakú keretbe foglalt csúcsos pajzsban haránt úgynevezett címergerendával elválasztva két medve, vagy vadkanfő. A címer fölött szembeötlő a torony két eredeti késő román, illetve kora gótikus tölcsérablaka. Szinte kiáltanak a XII. század végi stílusjegyek. Bár az ablakok mérete az akkoriban épült hazaiakénál nagyobb, jóval nagyobb a templom is.

A templom védőszentjeinek neve (Szent András és Benedek) csak 1725 óta ismert. Szentté avatásukra Gellértet megelőzve 1083-ban került sor. Az 1778-as átépítés után Szent István nevére szentelték fel.

Mivel Vita nem (teljesen) pusztult el a török időkben, a templom is ép maradhatott. Erre utal, hogy 1748-tól pár évig a környező települések Vita fíliái (leányegyházai) s Vita az egyetlen, amelynek működő plébániája van. A mai plébánia épület volt a lovagház. Fekvése, tájolása egyértelműen a templomosokra vall. A templomnál magasabban helyezkedik el, s a szurdokra és a templom épültére néz. Földszintes volt, erős kőfallal körülvéve, amelynek ma már csak egy kis darabja áll. Az eredeti lovagház L. alakú lehetett. Kútja, illetve ciszternája ma is megvan. A ház mögött állt a méretes istálló, amelyre szükség is volt, mert minden lovag három emberrel, ugyanannyi lóval rendelkezett, s a csatlósoknak is volt lovuk. Az istállófal azért ép részben ma is, mert a köveket hidegoltású mésszel kötötték meg, ami nem porlik és nem reped, így a nép az idők során nem igen tudta elhordani. Ezért állnak Európa szerte és a szentföldön a templomosok 800 éves várai és rendházai, amelyeken alig fogott az idő. Itt Vitán is kevesen tartózkodhattak, állandóan úton lévén, egyházi vagy királyi küldetésben. A Rend nem csak a keresztes hadjáratok leghatékonyabb alakulata volt, tagjait a királyok és fejedelmek belviszályaikba és nyelvtudásuk miatt diplomáciai alkuikba is bevonták. Ahol megtelepedtek, helytálltak, így Magyarországon is, ezért jutalmazták őket az Árpád-háziak bőségesen, s ezért nem engedték a Kárpát-medencében a Jeruzsálemi Templomos Lovagrendet szétverni.

A XIII. század közepén a vitaiak és a törekiek határaik miatt perbe keveredtek, ami azt jelenti, hogy a tatárjárás idején a két község önálló volt. 1260-ben végül a két település a birtokvitában egyezségre jutott. Ebben szerepet játszhatott a tatárdúlás keserves emléke, valamint feltehetően az is, hogy a vitaiak az országút mellől a szurdokba költöztek. A dúlást mindkét falu súlyosan megszenvedte. 1262-ben vitáról ismét okleveles említések történnek, hol villaként – falu, hol földként – terra, jegyezve, majd jó időre eltűnik a forrásokból, vagy megsemmisülnek a települést említő iratok. Legközelebbi írásos emlék Vitáról 1333-ra datálódik, amikor papja, Pál révén, aki abban az évben pápai tizedként 35, a következőben 30 széles dénárt fizetett. Tudott az is, hogy a tapolcai medence települései között Vita akkoriban a második adófizető volt, tehát igencsak jómódú lehetett. Vezető szerepére utal, hogy Györöktől a Lesencékig és Vállusig a falvak a vitai plébánia fennhatósága alá tartoztak, ami minden bizonnyal az ide települt templomos lovagoknak köszönhető.