A foglalkozásomból adódóan kalauzkodva gyakran alakul ki barátság az utasaimmal. 2001 nyarán két külföldi mutatta szabadjegyét a vonatomon, amiből látszott, hogy ők az Egyesült Királyságból való kollégák. Némi kérdezgetés és felelgetést követően megemlítettem, hogy jövőre Welsbe szeretnék menni. Erre ők Skóciát ajánlották, mert az szerintük szebb. Sajnos nekem ott nincs ismerősöm - válaszoltam. Ez csak addig volt így, amíg kiejtettem ezt a mondatot a számon. Nagy boldogan nyomták erre a kezembe a névjegykártyájukat és közben kértek, hogy látogassam meg őket a Skót-felföldön. Erre 2002 szeptemberében került sor. A repülő és a vonat családtagjaimnak rendkívül magas összegbe került volna, így kollégáimat igyekeztem rávenni egy ilyen nagy útra, de a végén ez nem sikerült és kénytelen voltam egyedül elutazni. Ausztrián, Svájcon keresztül értem Párizsba. Innen az Euro Star vonatra a pótjegy a Csalaguton keresztül Londonba akkor 57,5 euro lett volna. Azóta állítólag lejjebb ment a tarifa. Úgy döntöttem inkább a szupergyors TVG-vel robogok Calais-ig a tengerpartig, mert a ráfizetés itt csupán 1,5 eurot tett ki. A párizsi pályaudvaron már felszálláskor kérték a jegyeket, hasonlóan, mint a budapesti fejállomásokon a frissen felhúzott kerítéseknél. A kompozás Doverbe nagyon lelassította az átkelést, de ezt az élményt nem bántam meg, annál is inkább mivel erre is volt szabadjegyem. Akkor még az unióhoz nem tartozó polgárként „Albion kapujában” külön adatlapot kellett kitöltenem adataimmal és úti célommal.
Az angol vonatot meglátva nem lehetett eldönteni, hogy melyik az eleje. A beszállás minden fülkéhez fura mód kívülről külön ajtókon keresztül történt. A vágányok között szeméthalmot gurgatott a szél első kellemetlen benyomásként a szigetországban. Londonban az esős időben a két vonat közötti átszállási idő alatt metróval eljutva csupán a Tower környékén tettem meg pár száz métert.
Majd Glasgow felé vonatoztam tovább. Egy skót szurkolótábor mellett jutott csak hely nekem, akik egyre hangosabbak lettek. Megkérdezték, hogy szeretem-e az ő csapatukat. Persze, ha adtok egy doboz sört. A másodiknál már én is az ő akcentusukkal együtt énekeltem az indulójukat csak éppen a kilt (skót szoknya) hiányzott rólam. Mikor elmondtam, hogy magyar vagyok még két szendvicset is raktak elém. Gondoltam milyen rendes srácok. Később kiderült, hogy félreértettek, mert angolul a magyar vagyok és az éhes vagyok nagyon hasonló hangzással bír. Este értem Glasgow-ba, ahol Fort William-be már semmilyen csatlakozás nem volt tovább aznap. Az állomáson a peronőrt kérdeztem a továbbjutásról, aki igen barátságos volt hozzám, miután a jegyemből látta, hogy kollégák vagyunk. Az utolsó vonat beérkezése után volt ideje segíteni nekem. Az első vágányon álló modern elővárosi szerelvényhez kísért, majd megmutatta, hogy a WC-ben miként üzemelnek a berendezések: kézmosó, szappanozó, kézszárító és az öblítő. Kissé zavarban éreztem magam, mert vajon ezt a kollégák iránti túlzott kedvesség jelének tekintsem-e, vagy primitív nép fiaként vagyok elkönyvelve az ő értékrendjében? Egy hosszabb ülésen hajnalig feküdtem, amikor erős kávéillatra ébredtem. Szememet felnyitva a peronőr állt előttem, nagy meglepetésemre kezében egy csészével. Az ingyen kávét megköszönve megittam, annak ellenére, hogy nem kértem. Elmagyarázta (helyesebben elangolizálta), hogy a következő elágazó állomáson szálljak le erről a vonatról, s majd ott lesz a csatlakozásom. Így tettem. Negyedórát várva az utastájékoztató-táblán megjelenő szöveg arra figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert egy áthaladó vonat fog jönni. Ennek ellenére az 50-es évek szépséges nosztalgia vonata fékezett mellettem. A kalauz kikiabált: Kedves magyar kolléga igyekezz a felszállással, mert itt csak neked álltunk meg kivételesen! Hát ez meg honnan tudja, hogy magyar és ráadásul kolléga vagyok? Bizony, a peronőr telefonos intézkedése végett jutottam el ilyen kiváltságos módon Fort William-be. A tizenháromezer fős városka állomásán Lachie a skót bakter kitörő örömmel fogadott, mert hatalmas megtiszteltetésnek vette azt, hogy valaki 2,5 napot utazott hozzájuk. Autójával elvitt az otthonukba. Belépve a bakfiskorú leányuk magyarul „Jó napot!" -tal köszöntött. Erre gaelül (skótok nyelve): Máttenva ! - volt a hasonló tartalmú válaszom. Erre közölte, hogy ezt már nem érti, mivel több magyar szót nem ismer. Nagyot néztem. Ó, kedvesem én ezt gélül mondtam! Tisztáztuk a félreértést, amire házrengető derültség fakadt ki belőlünk. Kiderült, hogy rendkívül nagy nemzeti tudattal rendelkeznek, de mégis angolul beszélnek csak. Ezt ahhoz hasonlítanám, mintha egy népviseletes székely leány románul tudna csak.
Az ott töltött napok alatt Lachie autóval elvitt apósához Invernessbe. Az odavezető főút - a mindent uraló legelők helyett - hegyes, erdős vidéken a Loch Ness (Ness tó) mellett haladt. Az Urquhart várkastély romjait és a bronzból öntött kedves szörnyet is láthattam.
A Skót-felföldre a fátlan, füves hegyek jellemzők sokkal inkább, amelyeken ezernyi fekete fejű birka legel. Nagyon különleges, hosszú szőrű vörösesbarna marhákat is láthattam, amelyek szeme a puli kutyákhoz hasonlatosan szőrtől vannak eltakarva.
Más kikötő városkákba vonattal eljutva (Oban, Mallaig, Kyle of Lochalsh) csodálhattam az apály és dagály szintjátékát.
Befizettem egy turistaszállításra is alkalmas halászhajócskára Obanban, amely tanyázó fókáktól teli sziget mellett haladt el. Ahogy az egyik az uszonyával a hasát vakarva fordult felénk, úgy tűnt, mintha minket üdvözölve integetne.
Glasgow és Edinburgh építészetében is gyönyörködtem egy negyed napot.
A templomokba bemenve megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az egyikben galéria van a másikban pedig a hívők padjai helyett könnyűszerkezetes elemekből irodafülkék különböző funkciókkal. A skót vendégszeretetről kimagasló véleménnyel vagyok. Nincs abban semmi fukarságra jellemző. Sőt, én tanítottam meg vendéglátóimat miként kell spórolni. Az emléktárgyakat árusító boltok távolabbikában vettem a legszebb képeslapból 15 darabot, mivel ott olcsóbbak voltak valamivel. Bélyeggel csupán 1 darabot láttam el, a többit pedig személyesen osztottam ki hazajövet.
Még 2002-ben nem volt digitális fényképezőgépem, így a fotók mennyisége és minősége nem a legjobb. Többet mástól kölcsönöztem.Legközelebb arra járva majd pótolom.
2007 januárjában a rendkívül tavaszias melegben a sármelléki repülőtéren keresztül érkeztek viszontlátogatásra skót kollégám és családja. Kényeztettem őket rendesen, de ez egy külön történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése