Első napunkat „kénytelenek” voltunk városnézéssel tölteni, de másnapra kellemes szeptemberi, napos idő lett. Tervezett programunk, ezért a Dél-Tirol DK határán található közkedvelt kirándulóhely Pederü bejárása megvalósulhatott. Sajnos erre pár éve erdőket pusztító szújárvány volt, mivel a szárazabb időben a fenyők védtelenebbek a kártevők ellen. Sokukat már kivágták, de még bőven van beteg száraz a lejtőkön. Ez a vidék a ladin népcsoport által lakott. Nyelvüket az olaszok nem értik, pedig rokonok. Építészetükben nem vettem észre eltérést a dél-tirolitól. Itt is muskátlik színesítik az ablakokat. Erhrenburgi szállásunktól csupán 30 km-re van az utolsó pont a Pederü Vendégházhoz amíg autóval elgurulhattunk. Három település Zwischenwasser (Longega), Montal (Mantea) és Enneberg (ladinul Mareo olaszul Marebbe) fekszik csak az útvonalban. A sok kanyar növeli a menetidőt. Indulás után a nagyon forgalmas SS49-es főútról 4 km-re az SS244-esre fordulni akarva előbb az átvonuló tehéncsordát kellett megvárnunk.
Zwischenwasser (Longega) elágazásánál a Vigil patak / Vigilbach hídja után kiléptünk a Suzukimból szétnézni egy pillanatra.
A sebes Vigilbach völgyében a 3 ezer lakosú kisvárosias Ennebergben a leparkoláshoz még egy helyet találtunk a központban. Tíz percre állítottam le a motort.
A fűrészüzem mellett, majd legelő teheneknél elhaladva 9 km-re a természetvédelmi terület nyitott sorompóján át megérkeztünk a csodás hegyekkel ölelt Pederü Vendégházhoz 1548 m magasra. A ladin név etimológiailag pedem de rivo, azaz „a patak lábánál” értelmezhető. Az első világháborúban a Dolomitokban vívott háború alatt az itteni akkori kunyhó az osztrák fél utánpótlási bázisaként szolgált a Fanes-fennsíktól délkeletre fekvő Dolomit Front számára. Egy régi felvonó maradványai még ma is láthatók. A parkolóban 5 órán túli tarifát váltottunk ki az automatában, ami egy napig adott érvényességet. Idáig buszjárat is van, de nekünk az nem volt praktikus.
Meglepően sok nyugdíjas indult fel a meredek ösvényen. A sziklákon a növényzet főleg törpefenyőkből állt. A férfiak is guggolva kényszerültek végezni a kisdolgukat, hogy ne legyen látható a tevékenységük. Autók, kerékpárosok számára külön út vezet a hegyi vendégházakhoz. Ezt hadi útnak építették még az első nagy háborúban. Először egy völgyzáró hatalmas kavicshordalékon kellett feljutnunk a könnyebb terepre. Fél óra múlva úgy döntöttünk, hogy rátértünk a gumikerekűeknek gyalult útra, így a sziklákon, gyökereken nem kellett a továbbiakban átlépkednünk. Vigyáznunk kellett a lefelé guruló szinte hangtalan biciklisektől, nehogy elsodorjanak minket. Számtalan külföldi is sétált e csábító tájban gyönyörködve.
Nagy fejű, nagy szarvú fekete marha pihent a tarkák előtt az első fogadónál. Itt egy fenséges Franziskaner sörrel csillapítottam a szomjamat fenséges áron, ami négyszerese volt a boltinál.
A második fogadó Ücia dles Muntagnoles háromszáz méterre van innen, de zártnak tűnt.
A legnépszerűbb az 1928-ban épült Faneshütte hegyi vendéglő és szálló 2060 méteren. A közeli szikla padján tartottunk nagyobb pihenőt és ettük meg szendvicseinket ebédnek miközben a tájban gyönyörködtünk.
Innen ráláttunk a mögöttes medence 2 tavacskájára, amely mentén kissé lejjebb (2042 m) a Lavarellahütte is kedvelt célja a turistáknak. Európa legmagasabban fekvő sörfőzdéje van itt. Hegyi vízből főzött sörét Ga. Beernek hívják. Ezt, akkor ott még nem tudtuk, így annak kortyolásos élvezete kimaradt.
A terasz előtt egy üsző rövidítette a füvet miközben sikerült megsimogatni.
Az épület mögötti ösvényen feljebb lépkedtünk egy magasabb legelő szintjéig, ahol a mormoták riadót füttyögtek a jöttünkre.
Még gyalogolhattunk volna 2 órát, de ahhoz már fáradtak voltunk, így visszafordultunk. A hegyekre vetülő délutáni Nap fénye másképpen tette széppé az ormokat.
Kellemes fáradsággal kissé lepirult arccal tértünk vissza Ehrenburgba. Másnap is a hegyekbe indultunk, mert akkorra is remek idő kínálkozott. Arról is írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése