SANKT VEIT AN DER GLAN, HOCHOSTERWITZ, NASSFELD

Pirkadat előtti indulás mellett döntöttem, mert sötétben inkább hajnalban vezessek, mint éjjel fáradtan.  Osztrák autópálya matricával, teli tankkal és tartalék benzinnel fél négykor fordultam ki a keszthelyi benzinkútról. Rábafüzesen át jutottam el az A2-es autópálya 242 km-nél lévő twinbergi pihenő parkolójába. Az itteni kilátóból a táj szépsége és a viadukt tárult elém. 

twinbergi kilátó az autópályával

Klagenfurtnál kanyarodtam le az S 37-es főútra. A fix sebességmérők sűrűjében tíz perc múlva beértem a 12,5 ezer lakosú Glan patak parti Sankt Veit városkába. A kisebbik vasútállomás (Westbahnhof) mögötti áruház parkolójában álltam le. Néhány korty és falat után indultam a közeli központba. 

Sankt Veit an der Glan nyugati pályaudvar

A legenda szerint 901-ben a kalandozó magyarokkal a helyi bajorok és karantánok (szláv nép) csatáztak a mai város helyszínén, amikor Rathold karantán hercegnek megjelent Szent Vitus (Veit), amiből az bátorságot merített. A győztes csata után a herceg templomot építtetett a szent tiszteletére. Ez most is áll többször átépített román, gót és barokk jegyeket magán viselve. Támpillérjében római, oldalfalaiban római és középkori köveket is beépítettek. A fák árnyékában üres csontház található. 

Szent Vitus templom Sankt Veit an der Glanban

csontház vagy csontkápolna Sankt Veit an der Glanban

A főtér keskeny téglalap alaprajzú. Az aranyozott díszítésű városháza kirívó szépségű a többi épület közül. A XIII. század elején felhúzott városfala jórészt megmaradt a belváros körül. A rózsakertnél egy körbástyát, arrébb még három tornyot fedeztem fel.

városháza Sankt Veit an der Glanban

Sankt Veit an der Glan városfalán kívül áll a különös formájú szálloda 

A város nevét először 1131-ben említi írásos forrás, ekkor hozták létre a gurki egyházmegyét. Egy 1147-es oklevél szerint a bambergi püspökség visszavásárolta Hof zu St. Veit birtokot Engilbert őrgróftól, vagyis korábban már az övék volt. Röviddel később azonban már Karintia Spanheim-házhoz tartozó hercegeihez került. V. Henrik herceg 1149-ben itt fogadta a második keresztes háborúból hazatérő III. Konrád királyt. Hamarosan Sankt Veit vált a hercegi uradalmak központjává: a hercegek a közeli Freiberg várában laktak. A település 1199-ben piacjogot kapott. Iskoláról 1204-ben történik említés. Itt működött 1205-től a Bernhard von Spanheim herceg jóvoltából a pénzverde (egészen 1725-ig). A város 1224-ben jogosultságot kapott saját bíró és 12 tanácstag megválasztására. A Spanheim-család kihalása után 1286-ban Meinhard görzi (goriziai) és tiroli gróf szerezte meg a hercegi címet és a hozzá tartozó birtokokat. Hét évvel később, egy lázadás során a város komoly károkat szenvedett. A hercegséget 1335-ben a Habsburgok szerezték meg, Sankt Veit pedig elvesztette hercegi székhelyként élvezett jelentőségét. A város 1399-ben jogosultságot kapott a hüttenbergi érclelőhely kiaknázására, ami felvirágoztatta a gazdaságot. A XV. században a tizenkét tagú városi tanácsot az ún. Nyolcak tanácsa váltotta fel. A tanácsnak 1447-től pallosjoga is volt. A portyázó törökök 1473 és 1492 között ötször fosztották ki a várost, 1480-ban pedig Mátyás magyar király ostromolta meg. Tűzvész pusztított 1497-ben. Papírmalom épült 1550-ben, 1578-ban pedig a közeli Urtlban a kor technikai színvonalának megfelelő vasolvasztót helyeztek üzembe. A reformáció során a lakosság többsége protestáns vallásra tért, de az 1600 körül kezdődő ellenreformáció alatt nagyobb incidens nélkül visszatérítették őket katolikusnak. Pestis pusztított 1713-ben és 1715-ben a vidéken, 1747-ben pedig leégett a város. A XVIII. században felfutott a vasipar, de 1783-ban II. József eltörölte a kereskedelmi privilégiumokat, ami negatívan hatott a város gazdaságára. Sankt Veitnek 1830-ban csak 1500 lakója volt, szenben a középkori kb. 3 ezerrel. Miután a vasút (Rudolfsbahn) elért ide, a fafeldolgozás vált az újabb gazdasági húzóerővé. Az 1934-es nemzetiszocialista puccskísérletben 900 fegyveres próbálta elfoglalni a várost, de nem jártak sikerrel. A harcoknak 13 halálos áldozata volt.

Az egyórás nézelődésemet negyed tízkor fejeztem be. A térség leglátogatottabb műemléke a tízpercnyire lévő hochosterwitzi vár. Messziről feléje tartva a párás háttérből bukkant ki a vár kúpja.

Hochosterwitz a háttérben

Az elektromos autók feltöltésére is alkalmas parkolójában álltam le. Spirál alakban 13 kapun át jutni fel a négytornyos bevehetetlen fellegvárba. 

Különös, páncélsisak formájú lámpák szegélyezték utamat. 

Az udvaron a kerekeskút mellett fogadó és padok.

kápolna bejárata Hochosterwitz várudvarán 

A múzeum anyaga nagyrészt fegyverkiállítás. 

Az étterem régi bútorzata történelmi hangulatot teremt mind a látogatóknak, mind a rendezvényekre bérbe adottaknak. 

A bástyákról jól belátható a térség, de most a völgyből nem török, hanem a világ minden részéből turista had igyekszik a várat elérni. 

temploma is van a hochosterwitzi várnak, de egy kissé lejjebb

Szolgaruhába öltözött férfi a személyzetből néhány magyar köszöntő szó ismeretében büszkélkedett a tudásával miközben néhány termet és tárgyat megmutatott nekem. A többi információt az ingyenes - magyarul is nyomtatott - prospektusból tudhattam meg.

Hochosterwitzet először 860-ban említik az okiratok. A Spanheimerek 1209-ben a pohárnokság örökletes hivatalát adományozzák az Osterwitzeknek. Az utolsó Osterwitz pohárnok 1475-ben egy török támadás során fogságba esik, és a börtönben utód nélkül hal meg. Hochosterwitz visszaszáll az uralkodóra, III Frigyes császárra. I. Ferdinánd király a tartományvezető Christof Khevenhüller báró, aki szintén tartományvezető megvásárolja a várat, és a fenyegető török támadástól tartva kiépítteti. Fegyvertermet létesíttet benne és 1570-től 1586-ig megépítteti a 14 kaput. Egy ilyen sokoldalúan biztosított várút nem csupán nagy ritkaságnak számít, hanem egyenesen egyedülálló a várépítés területén. Egy régi okirat rögzíti az egyes kapuk nevét. E korszak óta nem történt jelentős építészeti változtatás a várban, amely mind a mai napig folyamatosan a Khevenhüllerek birtokában van. A várudvaron található márványtáblán olvasható az egykori tulajdonos, Georg Khevenhüller 1576-ban rögzített végrendelkezése, miszerint a vár maradjon az utódok birtokában, akiknek gondoskodniuk kell annak megőrzéséről. Ezen végrendelkezés iránt a Khevenmüller család mindig elkötelezve érezte magát.

Másfélórás várlátogatás után 11 órakor Klagenfurt, Villach érintésével az autópályán, majd a 111-es főúton Tröpolachon keresztül a 120 km-re az olasz-osztrák határon lévő Nassfeldbe indultam. Kanyargós szerpentinen kettes sebességfokozatban lehetett a hágó legmagasabb pontjáig feljutni. A határátkelő is itt van. Rövid időre ideparkoltam. Az olasz oldalon legelésző lovak hagytak nyomott maguk mögött az aszfalton. Egy kis tavacskát övező területen bolyongtak. Néha beleittak a hűvös vízbe. 

nassfeldi "hegyi busz" 

Egy magányos szálloda állt itt, míg az osztrák oldalon szálloda láncok sorakoztak. 

Visszalépve Ausztriába kis dombon emlékkápolna áll, amelyet ismereteim alapján az első világháború itteni áldozataiért emeltek.

Az aszfaltozott mellékút vége a Watschiger Einkehralmnál van, amely mögött kis tó terül el, felette pedig a kötélpálya húzódik. 

A 2195 méter magas Gartenkofel közelébe nem gyalog, hanem a „mozgópaddal” jutottam fel. A felső állomástól a lila virág lepte apró kavicsos folyamon a cipőm nem volt igazán alkalmas a továbbmenésre. A gyönyörű panorámát negyedórán át élveztem, majd a „padlifttel” visszatértem  az autómig. 

nem UFO, hanem a nassfeldi sífelvonó gépháza

Alig múlott 15 óra, amikor haza indultam a járgányommal, de negyed 22 órára a sötétedésre már a garázsomban álltam meg.  Útközben egy öreg Merci fotózásáért álltam meg Michelhofenben és néhány litert tankolni a méregdrága 1,69 eurós üzemanyagból az autópályánál.

Nagybajom

Sajnálatos módon már többeknek volt okuk mondani, hogy nagy bajomban Nagybajomban jártam, ugyanis a kaposvári megyei kórházba a 61-es főút a 3200 lakosú városka központján vezet át. Szélén, a villanyoszlopokon megannyi gólyafészek állt egykoron, amiért a gólyák városa jelzővel illették. Manapság már alig látni a kelepelő madarakból, amelyek létszáma drasztikusan lecsökkent. Elköltöztek élhetőbb vidékre, mint sok helybéli ember. 

A gyógytermál vízre épült fürdője reményt adhatott volna a fejlődésre, de a bővítését vállaló becsődölése után lakat került pár éve a bejáratra. A szegény önkormányzat lelkes igyekezettel próbálja a lehetőségeihez mérten a települést fejleszteni vagy azt ösztönözni.  Így újult meg részben a központja, amely a körforgalomnál található városházát, a középen álló első világháborús emlékművet, a mögötte található 3. református templomot az iskolával és néhány felújított régi házat jelenti.

  

A település neve ősi személynévből eredeztethető. Már az 1197-es zselicszentjakabi apátság birtok összeírásában is fellelhető. Az 1332-es pápai tizedjegyzékből tudható, hogy akkor már plébániája is volt. A török időkben reformátussá lesz a teljes lakosság, amin majd a hódoltság megszűntével igyekeznek erőszakosan változtatni. A katolikus templomot ők használják 1717-ig. A középkorban több egymást követő család birtokolta Nagybajomot, de később már a XVI. századtól felaprózódva számos nemesi család között oszlik meg a területe. A várát először 1543-ban említik, és feltehetően a 2. református templom romja helyén álló középkori templomot vették körül palánkkal. Pusztulása vélhetően 1557-ben következhetett be, amikor a közeli Koroknavár újból török kézre került.

A 2. református templom a türelmi rendelet után 1787-ben épült fel, amely a második világháborúban súlyosan megrongálódott. Egyszerűsített formában újjáépült, de az 1986-os villámcsapástól leégett és mára csupán homlokfalából maradt meg egy rész.

Nagybajom református templom romja

A katolikus templomban is nagy károk keletkeztek a több hónapig megmerevedett front harcai során. Új ízlésnek megfelelően hozták ismét tető alá.

Régebben zsidó közösség is élt Nagybajomban, de nekik a zsinagógájuk sem maradt fenn. Ők a XVIII. század közepén telepedtek le. A hitközség a XVIII. század végén jött létre, és akkor épült fel a zsinagóga is. Négyosztályos zsidó népiskola nyílt 1861-ben. Az 1861 - 1921 közötti években elemi iskolát is működtettek. Főleg kereskedelemmel foglalkoztak: 1929-ben 18 kereskedőt, 6 kisiparost, 5 nagyiparost, 3 orvost, 3 földbirtokost és egy ügyvédet találhattunk közöttük, de malmot és bankot is alapítottak. A fiatal férfiakat 1941-ben behívták munkaszolgálatra. Többségük később a keleti fronton vesztette életét. A településen 1941-ben 72 zsidó élt. A falu zsidóságát a nyilasok hatalomra kerülése után 1944. május 26-án beköltöztették a kaposvári gettóba, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A zsidó vagyont 1944 nyarán árjásították. A deportálást kilencen, a munkaszolgálatot hatan élték túl. A hitközséget nem tudták újjászervezni, a romos zsinagógát lebontották, a telket eladták. A településen 1956-ban már nem éltek zsidók. A cigányság aránya viszont a szocialista rendszer alatt a külterületekről való beköltözésekkel megnőtt és azóta is gyarapodik.

A nemesi kúriákban a XVIII. századtól komoly irodalmi élet folyt. Az 1760-as években itt töltötte gyermekkorát Virág Benedek költő és történetíró, itt élt két évig (1798-1799) Sárközy István Somogy vármegye másodalispánjának vendégeként, Csokonai Vitéz Mihály és ide vonult, 1707-1812 között, élete alkonyán Pálóczi Horváth Ádám, a költő, akinek Sárközy Jusztina volt a neje. Ugyancsak 1734-ben Sárközy Jánosnál fordult meg vendégségben Bél Mátyás is. A Sárközy kúria - nem lakott része - 25 éve emlékházként és helytörténeti múzeumként is működik. A háromszázéves épületet az államosítás után szolgálati lakásokká alakították át, majd azok megszüntetésével 1996-tól helyet ad Deák Varga Józsi bácsi - a Sárközy család tagjának - lelkes gyűjtése eredményeként megbővült múzeumi anyagnak. A kúriát – részben magánerőből, részben pedig állami támogatásból – 2000-ben teljesen felújították.

Sárközy István Helytörténeti Múzeum Nagybajom

Kacsóh Pál főjegyző

Kacsóh kripta a temetőben

Az udvar a második világháborúban az elesett német katonáknak lett az ideiglenes temetője. A legsúlyosabb harcok 1944. december 3-án folytak a térségében. A Margit-vonal részeként a németek erős védelmi vonalat építettek ki, hogy elzárják az oroszok útját a zalai olajmezőktől. A front 1945. március végéig - a végső orosz áttörésig – megmerevedett, nem kímélve a települést. Különösen nagy volt a Vörös Hadsereg vesztesége. A szovjet csapatok csaknem bekerítették Nagybajomot, de ez a fokozódó német ellenállás miatt viszont nem sikerült nekik hónapokig. A szovjet megszállás után községgé minősítik vissza. A település épületeinek nagy részében komoly károk keletkeztek. A helyreállítás, regenerálódás több évig eltartott. Városi rangját 2001. július 1-jétől nyerte el újra. A Fő utcán sétálóktól kérdezve senki nem tudta megválaszolni, hogy miért város Nagybajom, de így van ez akár Lengyeltótiban is.

Korábbi tragédiák közül további kettőt is meg kell említeni. Egy fellázadt önkéntescsapat dúlta fel 1800. november 11-én a települést, amely akkor a fél vármegyét végigpusztította. Nagy kb. 200 – 300 áldozatot követelő kolerajárvány szedte áldozatait itt 1855-ben. A fejlődését ez mégsem állította meg, mert 1859-ben közel 3000 lakosával mezővárosi rangra emelték. Az viszont komolyan kihatott a további felvirágzására, hogy 1872-ben 6 km-re délre – Jákó érintésével – helyezték üzembe a vasútvonalat. Ez is befolyásolta, hogy számottevő ipar nem telepedett meg Nagybajomban és mindvégig az agrártermelés túlsúlya maradt a jellemzője.

Nagybajomban több kúriát is láttam, de azok többsége siralmas állapotban van, viszont említésre méltó a szépen felújított Igmándy kúria. 

Igmándy kúria Nagybajom

A Fő utca kirívó rondasága a szocialista időkből származó emeletes ház, ami nagyon negatív hatású a városképre.

borzalmas a kopott kockaépület

Említésre méltó, hogy Boross Péter - aki Magyarország miniszterelnöke 1993-1994 között - Nagybajomban született 1928. augusztus 27 – én.