2018. szeptember 4., kedd

Passau (Pasov) , Innstadt


Nejemmel egynapos passaui kirándulásra indultunk hétfő hajnal fél háromkor az autónkkal. Sopronban (Ödenburg) parkoltunk le vele, majd onnan 5: 23 órakor robogott a vonatunk Wien Meidling felé, ahol az ICE-re átszállva már 9:22 órakor a festői 50500 lakosú város vasútállomásán lehettünk. 


Passau Németország legdélkeletibb csücskében, az osztrák határnál fekszik. A több ezer éves múltra visszatekintő, hajdanán a sókereskedelem egyik központjaként ismert város. A rómaik alatt Batavis nevű falu állt itt. Mostani neve a szlávok VI. századi ittlétére is utalhat, mivel „pas” akár a szláv „sáv” (értsd határsáv) -ra is visszavonatkoztatható. A Csehek most is Pasovnak hívják. (A mai Csehországon jóval túl is éltek szlávok egykori terjeszkedésük során.) Később a német-római birodalom legnagyobb egyházmegyéje volt Passau, s egyben kardkészítő központ. 
A pályaudvartól a Duna és az Inn összefolyásáig a belváros egyre szűkül, végül harmadikként az Ilz is csatlakozik hozzájuk. A pályaudvartól jövet éppen úgy gusztustalanok voltak azok az új kockaépületek amelyeket a régiek mellé építettek, mint a migráns nők burkolt öltözködése az európai emberek között. 


A Duna menti Rindermarkt (Marhapiac) macskakövein értünk a Szent Pál templomhoz. Az 1678-ban elkészült barokk épület helyén már a XI. században is állt itt templom. 










Innen a Paulus kapu alatt átmenve a virágoskertnél a Duna is láthatóvá vált. 








Néhány sarokkal arrébb a fehéren rikító kéttornyú Szent István dómhoz sétáltunk. Előtte I. Miksa bajor király bronzszobra áll. 





A belső pazar díszítés ámulatba ejtett minket. Hatalmas aranyozott orgonájával nyáron minden nap koncertet adnak a rá jegyet vevőknek. 





A templomhajó mögötti téren a püspöki palota előtt pihenő turisták üldögéltek a szökőkút peremén. 






A Schrott köz végén a városháza körerkélyes óratornya magasodik. 


A jezsuita Szent Mihály templom barokk belsejét csak a rácsos kapuján át volt mód megtekinteni. 




Mellette a városfal boltíve alatt az Inn folyóra van kitekintés. A túloldalt a fedett lépcsősoros kolostor látványa tárul elénk, amelyet most renoválnak és ezért zárva van a látogatók elől. 




Tovább haladtunk a Niedernburg kolostor felé. A kéttornyú Gisella templom szerény külseje és belseje ellenére a magyarok egyik zarándok helye, mert itt nyugszik Boldog Gizella bajor hercegnő Szent István királyunk felesége, aki özvegyként e kolostor apátnője volt. 








Néhány házzal arrébb az 1749-ben Lukas Kern hajómester és fogadós hagyatékából alapított gyerekotthon áll.  Festett kapuja előtt öreg Citroen DS parkolt csak éppen Lütyő felügyelő hiányzott belőle.




A kis tér másik oldala a Dunára nyílik szép rálátással az alsó várra (Veste Niederhaus). A folyó parti sétányon pár száz méter után a budapesti Erzsébet hídhoz hasonló Prinzregent-Luitpold hídon keltünk át, amely feszítőkábelei a sziklát borító erdőben tűnnek el. 










A lépcsősoron egyre magasabbról gyönyörködhettünk a város panorámájában. A három folyó találkozásának helye a legfestőibb. Várkapukon, külső udvarokon át értünk lassan fel a legvédettebb részhez, amelyben a helytörténeti múzeum található. 




















A belépődíj fizetésekor német beszédemen érezték, hogy külföldi vagyok, amire átváltottak angolra. Ennek nagyon nem örültem és közöltem velük, hogy Németországban németül szeretnék beszélni. Sikerült őket meglepnem. A várudvarban két huszonéves német leány kért meg angolul, hogy fotózzam le őket a fényképezőgépükkel. Mondtam nekik, csak akkor teljesítem, ha németül kérnek meg. Nézelődő magyarokkal is találkoztunk. 





a lengyel királyleány Hedwig menyasszonyi koronája 1475-ből

középkori folyami hajó makettje



folyó iszapjában konzerválódott lábbelik



Passau házai az Ilz partján a bástyákról nézve



Ortspitze (a 3 folyó találkozása) a bástyáról




A bástyákról az alsó várba nem lehetséges a lejutás, mert az zárt objektum. Lebattyogtunk a Duna partjára, majd az alagúton kijutva a gáton sétálva a három folyó egybefolyásánál ismét ámuldoztunk Passau szépségében. A Bécs és Budapest felé induló nagy utasszállító hajók itt fordultak meg előttünk a helyes menetirányba. 







A hídon aztán újból átmentünk a városháza felé tartva. Oldalán vonallal és évszámmal jelölték a legnagyobb árvizeket, amelyek közül a 2013-as volt a rekord. 





Vele szemben a sarkon betértünk az Üveg Múzeumba (Glasmuseum), amely egy része szállodaként is működik. Sokkal több időt töltöttünk itt, mint ahogy terveztük, mert az ezernyi remekművet nem lehetett csak futtában megnézni. 






















A sikátorokon ismét az Inn partjára mentünk. Nejem a parkban a zsibongó gyerekek közelébe ült le megpihenni egy padra, amíg én a hídon átsiettem bejárni Innstadtot. 












Az itteni középkori várost védő falak egy szakasza, kapuja és három tornya még áll, de a III. században épült római limeszerődnek (Kastell Boiotro) már csak az alapfalai látszanak. 











Innstadt: a Szent Gertrúd templom a Lederer utcában



Innstadt Peichterturm 1403

Innstadt Severintor épült 1412-ben

Innstadt Kastell Boiotro i.sz. 280 - 350

Innstadt Kastell Boiotro i.sz. 280 - 350
Innstadt Kastell Boiotro i.sz. 280 - 350

Az Inn jobb partjáról is ámulatba ejtően szép a három folyó városának mondott Passau. 
Innstadtból és Passau

Passau az Inn túloldaláról nézve






A gyaloghídon a parkhoz visszatérve asszonyommal együtt mentünk a vasútállomásra, ahol némi ételt és italt véve ültünk fel 16:29 órakor a Wien Meidlingbe tartó vonatra. A szabadjegyünk a teljes ingyenességet nem biztosította, így bírság nélkül kétszer 15 euró felárat számított fel a kalauz nekünk a fedélzeten. A 19:25 órai soproni csatlakozást kényelmesen elértük, mert a néhol 200 km/h felett robogó ICE vonatunk késése nem volt jelentős. Jóval éjfél előtt már otthon voltunk.

Videó az árvízről:


2018. augusztus 14., kedd

Valbruna ( Wolfsbach, Ovčja vas)

Az Alpok hármashatárában 807 méter magasan megbúvó főleg német nyelvű, de szlovénok által is lakott olaszországi kb. 150 lakosú faluba terveztem az egynapos utamat. Valbruna vagyis Wolfsbach illetve Ovčja vas szomszédja az általunk jobban ismert Tarvisionak. Vonattal megközelíthető, így számomra túrázásra kiszemelt hely lett. Az autómmal a Szentgotthárd közeli osztrák Fehringben parkoltam le, majd az elővárosi vonattal Grazig utaztam, ahol az osztrák vasút ÖBB által üzemeltetett IC buszában Klagenfurtig ültem. Onnan Villachba már újra vonattal jutottam el, ahol az udinei olasz személyvonatra léptem fel. A hosszú alagút után Ugovizza – Valbruna vasútállomáson bujt ki újra a fémkerekű. 



A vágányok feletti felüljárón a dús füvű legelők mellett érni az egykori felvonó állomáshoz. 



A völgy szájában a Saisera patak hídján átlépve kezdődik a falu. 


A tűzoltóság épületén a német szövegből sejthető volt a lakosság legfőbb nemzetisége, amit a templom falán és a mellette álló általános iskolán továbbiak is megerősítettek. 




temető a wolfsbachi templom mögött




A muskátlis házak semmilyen olaszos jelleget nem képviseltek. Néhol még a maroknyi szlovén lakosságra utaló táblák is feltűntek. 


A lakói 1740-ig főleg a vasfeldolgozásából éltek. Egykor még ezüstbányája is volt Wolfsbachnak. Később gazdálkodásból és faipari munkákból élt a lakosság. A kétnyelvű német, szlovén családok mellé olaszok is betelepültek. Az egykori festői helyet az első világháború idején az olasz tüzérség már a háború elején elpusztította. 

rommá lőtt Wolfsbach 

A lakosság 1939-ben 250 fő volt, ebből a Mussolini - Hitler egyezmény alapján 154 helybeli költözött Karintiába és Stájerországba. Ma a turizmus biztosítja a megélhetést a helyiek túlnyomó részének. 
A patak medrét követő aszfaltozott úton sétálva az első világháború 175 osztrák – magyar katona hősének temetőjénél fejet hajtottam. A sírköveken többségében német nevek vagy "unbekannter soldat" (ismeretlen katona) felíratok voltak olvashatók egy magyar mellett. Az évekig tartó könyörtelen állóháború után csatolták el ezt a térséget Ausztriától. 

katonai temető Wolfsbachban 



Földi János Károly sírja

harcálláspont az Alpokban az első világháborúban 

Sziklákba vájt lyukakból igyekezték védeni a völgyet. A harcállások nyomai még száz év után is kivehetőek voltak. 




A temető fölötti sziklafalról kisebb vízesés zubogott a mélybe. 


A patak medre egyre telítettebb volt kőhordalékkal és a végén el is tűnt alatta. A Val Saisera (Saisera völgy) nevű parkolótól jó minőségű autózható köves út vezet az 1389 méter magasan fekvő Grego testvérek menedékházához (Rifugio Fratelli Grego). 





Val Saisera parkoló

Én inkább a meredekebb hegyi ösvényt választottam. Egy lengyel házaspár zerge ügyességgel ment előttem.  A vendéglő teraszán a hegyek panorámájában gyönyörködve ettem meg az ebédemet két gyenge sör kíséretében. 

Grego testvérek menedékháza (Rifugio Fratelli Grego)



A teljesen németes külsejű szép pincérnő meglepetésemre csak angolul tudott az olaszon kívül. Elmondta, hogy 26 euro az ott alvás és 45 euro egy szoba ára egy főnek. 


A távolban a sziklák tövében némi hó maradványát is felfedeztem a 2753 méteres Júliai-Alpok második legmagasabb Jôf di Montasio (Montasch) csúcsa alatt. 


A menedékháztól még félórát gyalogoltam, ahol egy parányi tavacska után egykori lövészárkok, géppuskafészkek nyomai őrződtek meg. Innen visszafordulva kellemes fáradsággal ballagtam le, miközben ismét a virágokat és a falu házait fotóztam.


a fekete tücsök az út közepén pihent









festői Wolfsbach (Valbruna)




a Júliai - Alpok csúcsai a vasútállomásról

Ugovizza - Valbruna vasútállomás Udineből érkező vonattal

bunkerok: http://www.novaczek.at/werk_ixa.html