Erdély: 1. Gyulafehérvár

A házassági évfordulónk megünneplését nem drága ajándéktárgyak vásárlásával tettük emlékezetessé, hanem nyaralással töltött szép napokkal. Erdély műemlék falujában Torockón foglaltunk szállást. Július 14-én hétfőn a munkahelyemről megérkezvén 18:17 órakor léptünk fel az előre összepakolt csomagjainkkal a Kelenföld felé tartó sebesvonatra. A metrózást megspórolva a Bécsből jövő Dacia nemzetközi helyjegyköteles gyorsra már itt felléphettünk és Bp. Keletin keresztül egészen Gyulafehérvárig (Alba Iulia) utazhattunk vele. A szemközti üléseken két német főiskolás terpeszkedett el cuccaikkal. Beszélgetésbe elegyedtünk és sikerült őket Bukarest helyett Brassó megtekintésére rávennem. Az éjszakát értékeink biztonságba tételével átbóbiskoltuk. A pályaépítési munkák miatt némi késéssel kilenc óra felé értünk a hatvanezres Gyulafehérvárra.

A felújított állomáson nem volt csomagmegőrző szolgáltatás, így kénytelenek voltunk a hátizsákjainkkal bejárni a közeli erődöt.

 A külső bástya sarkán ortodox fatemplom rontotta a harmoniát. (Erdélyt pár hónapig rablásaival uralma alatt tartó hírhedt oláh fejedelem Mihai Viteazul emlékére építették.)  A várárkot fülesbástyák téglafalai övezték.

Díszes kapun és annak hídján át jutottunk a történelmi központba. 

Hol bronz szobrokként, hol beöltöztetve a vár kibővítésének idejére Habsburg III. Károly korára emlékeztető viseletben járkáló alakokat lehet látni.

A magyar emlékeket igyekeznek elnyomni. A Hunyadiak, Szapolyaiak kőkoporsóit őrző érseki székesegyház hajója mögé rakták Mihai Viteazul grandiózus szobrát.

A szemközti oldalon a román megszállást követően azonnal nekiláttak egy monumentális pazar ortodox székesegyházat építeni.

 Az erőd területén talált egykori római város Apulum kevés maradványára három helyen is komoly ráfalazásokkal igyekeznek imitálni az egykori építményeket.

 A román diktatúra által mártir halált halt Márton Áron püspök szobra viszont a püspöki palota zárt udvarán kaphatott csak helyet és a közelben feltárt Árpád-kori épület romjait is vissza kellett temetni. 

A négyórás nézelődést követően innen 13:19 órakor Nagyenyedre (Aiud) vonatoztunk. 

Gyulafehérvár eseménydús történelméből a legtragikusabbat ismertetem.

A román nacionalista politika – a hamis dákoromán-kontinuitásra és az erdélyi románság jelentős lélekszámára hivatkozva – már az első világháború előtt komoly energiát fordított a Kárpátokon túli igényeinek propagálására. Gyakorlatilag ennek támogatásának az ígéretével az antant 1916-ban maga mellé állította az addig semleges balkáni államot, mert a Német Birodalommal és az Osztrák – Magyar Monarchiával nem bírt. A bukaresti kormány 1916 augusztusában titkos egyezményt írt alá a Monarchia ellenfeleivel, majd szeptemberben I. Ferdinánd román király (uralkodott 1914-1927) katonái meg is indultak Erdély ellen, a központi hatalmak azonban nemcsak visszaverték a támadást, hanem egészen a Fekete tengerig szorították vissza a rabló román hadat. A királyság 1918 májusára különbékére kényszerült. Ekkor úgy tűnt, Románia Kárpátokon túli reményei szertefoszlottak, a világháború azonban végül mégis az antant hatalmak javára dőlt el, a királyság pedig érdekei érvényesítése érdekében 1918. november 10-én – EGY NAPPAL AZ ÁLTALÁNOS FEGYVERSZÜNET ELŐTT – visszaugrott a küzdelembe.

1918. december 1-jén tartották a magyarországi románok gyulafehérvári nemzetgyűlésüket, ahol a megjelent 1228 küldött kinyilvánította azon szándékát, hogy Erdély, a Körösök vidéke, Bánát és Máramaros – összesen 26 történelmi vármegye – csatlakozzon a Román Királysághoz. A románok döntése az elszakadásról egyoldalú határozat eredménye volt, amely az erdélyi magyarságot teljesen megfosztotta az önrendelkezés jogától.

Az 1918 december elsejei román nagygyűlés előtt egy nappal, november 30-án a Központi Román Nemzeti Tanács ülést hívott össze. Itt születtek meg azok a nemzetiségi, vallási és kulturális autonómiára, politikai önrendelkezésre, demokratikus jogokra vonatkozó ígéretek, amelyek a másnap kiadott nyilatkozatban ugyan szerepeltek, de fájdalmas módon sohasem kerültek megvalósításra. December 1-jét illetően a románok egymaguk határoztak arról, hogy Erdély földje ezentúl I. Ferdinánd jogara alá tartozzon – másnap pedig egy ügyintéző kormányt is kineveztek az új tartomány ideiglenes irányítására –, és bár a szászok kényszerüségből 1919 januárjában jóváhagyták döntésüket, az országrész másik domináns etnikai csoportjának, a magyarságnak a véleménye már senkit sem érdekelt. Jóllehet, november végén a székelyek, december 22-én pedig a kolozsvári magyarok is kinyilvánították, hogy nem akarnak Romániához tartozni, az ő hangjuk már nem érte el az antant hatalmak fülét, hiszen a megszállást követően Trianonban olyan határvonalat húztak, amely több mint 1,5 millió nemzettársunkat kényszerítette román uralom alá.

Ennek alapján tehát kimondhatjuk, hogy 1918 telén a wilsoni elv, a népek önrendelkezésének hangoztatása ellenére a nemzetek boldogulása tekintetében a nyers erő döntött.

A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát. Elszakított nemzettársainkra 1918. december 1-je után – etnikai kisebbségként – keserves világ szakadt, amelyben identitásuk legapróbb morzsájáért is kénytelenek voltak elkeseredett harcot vívni.