2016. március 3., csütörtök

Franciaország





Az Interneten található DB menetrendkeresőben előre megterveztem az utamat. Keszthelyről 2007 szeptemberének egyik hajnalán busszal Győrbe utaztam, majd ott átszállva a Liszt Ferenc nemzetközi vonattal Bécs Nyugatiba értem. Innen az innsbrucki járatra ültem át. A fülkébe később érkező 5 fős társaság németül köszönve foglalta el a többi szabad ülőhelyet. Ebből adódóan először kölcsönösen azt hittük egymásról, hogy osztrákok vagyunk. Tévedésünk akkor derült ki, miután néhány perc múlva magyarul kisebb egészségügyi témájú előadásba kezdtek maguk között az utastársaim, mert mint orvosok egy szakmai találkozóra mentek. Bécstől Salzburgig a régi pálya mellé épített - akár 200 km/h sebességű vonatok közlekedésére alkalmas - új vágányon száguldottunk.  Tirol fővárosában a zürichi járatra szálltam át. Svájc határára érve Buchsban egy röpke pillanatra olvashattam az állomásépület falán elhelyezett emléktáblát, amelyen köszönet állt Svájcnak, amiért az 1956 –os forradalom után sok magyart befogadott. Útlevél ellenőrzés nem volt, mintha uniós állam lenne ez a kis hegyi ország. A szépséges Waleni-tó és a Zürichi-tó mellett haladva értem Svájc legnagyobb városába. Az állomás csarnokában közel 200 fős pánsíp koncert csalogatta az arra járó utazókat. Innen még először Baselbe, majd az utolsó 23:43-as járattal a franciaországi Mülhausenbe (Mulhouse) jutottam el aznap. Az agyonkamerázott állomáson „csupán” 3,5 órát kellett várnom az első vonatomra, amivel 1 szállodai éjszaka árát megspóroltam. Cseppet sem voltam álmos. Először Dijonig utaztam, ahol már kivilágosodott és volt kellő fény a fényképezéshez.  Innen araszolva visszafelé szürkületig 5 meseszép várost jártam be.
1., Dijon, Burgundia központja számtalan egymás közeli temploma és a diadalíve figyelemre méltó. A városközpont kis utcáin sétálva sok középkori és renaissance épületet fedeztem fel. Az itt található burgundiai hercegek palotájának 46 m-es tornyából az egész városra szép kilátás nyílik.























2., Besancon erődvárosban nem tartottam tanácsosnak tudatni a helyiekkel, hogy magyar vagyok, mert hátha valaki a történelemórán tanultak alapján emlékszik még a X. században kalandozó ősök pusztító mindent felégető hadjáratára.
A hatalmas erődrendszerrel körített óváros meseszép utcái között egy ókori színház maradványai és egy ókori kapu emlékeztetett a római korra. A Doubs folyó partján a korzón arra sétálva gondolatban könnyen múltba utazóvá válhat bárki.




















3., Montbéliard sziklára épült állomás mögötti várkastélya azonnali leszállásra késztetett a vonatról. A belváros és a temploma néhány kattintásra érdemes a fényképezőgéppel. A szomszédos Sochauxban található a Peugeot Múzeum.









          
4., Belfort város is roppant nagy erőddel rendelkezik. Az ellenség annak idején - ha megszerezte volna az alaprajzot - már annak értelmezésébe is belefáradt volna, nem még az ostromba. A fellegvár oldalában egy 11 m magas vörös homokkőből alkotott oroszlán emlékeztet a védők egykori hősiességéről. Szép régi házakban itt sem volt hiány. Egy óvoda mellett elhaladva látszott a gyerekek összetételéből, hogy mennyire vegyes nemzetté vált a francia.
A várdombról lejövet némi élelmiszer vásárlás céljából egy sarki boltba tértem be. Tejre szomjazva a polcon látható különböző fehér flakonokat böngésztem. Reménykedtem, hogy más nemzetekre gondolva a Milch, a milk vagy a latte is olvasható lesz rajta. Nem akartam esetlegesen folyékony joghurtot venni. Tanácstalanságomban a többi vásárlóhoz fordultam, hátha valaki tud németül, angolul vagy olaszul. Nem volt szerencsém, ezért az eladótól különös módon érdeklődtem, hogy tehéntejet tartok-e a bal kezemben. A jobbal a mellkasomnál fejő mozdulatokat utánozva múúúúztam feléje, amire nevetve ui, ui volt a válasza. Nem tudtam hirtelen az igent mondta franciául vagy azt akarta közölni, hogy disznótej.

Belfort vasútállomás








Belfort városháza






 
5., Mulhouse / Mülhausen valamikor német többségű elzászi városban csak franciául beszélőkkel találkoztam. A freskókkal díszített külső homlokzatú házak német kultúrájú múltat tükröztek. A templom oldalánál hangulatos körhinta pörgött.















2016. március 2., szerda

Szlovénia a kis szomszéd





A szomszédos 2 milliós ország a közelségével és számtalan természeti szépségével vonzó a magyaroknak. Erről 2003-ban győződhettünk meg a szabadságunk alatt. A nemzetközi Venezia vonattal az olasz határ melletti Sežanaig (Sesana) utaztunk. 


Az állomással szemben lévő modern hotel az árával elriasztott minket, így az óvároson túl, a buszpályaudvar közelében egy másik, de régebbi szállodában foglaltunk szobát. Az utca feletti ablakokból a panoráma szebb volt a második szintről, de a benzingőzt is lehetett érezni. 
Délután a szomszédos Divača-ba vonatoztunk. 
Néhány kilométeres túra során a Reka patak szurdokát csodálhattuk a 2 fő állandó lakosú kápolnás Škocjan  (San Canziano) falucskánál. Barlangjából előfolyva egy darabig a felszínen tört utat, s majd újból a felszín alá tért vissza a Reka. 


Másnap a világhírű postojnai cseppkőbarlangba vonatoztunk, ahol bábeli zűrzavarra emlékeztetően a legkülönfélébb nyelveken beszélők álltak a jegypénztárnál sorban. A 3 belépő mellé egy magyar nyelvű prospektust kaptam. Ez a családtagjaimnak jól jött, mert az idegenvezetők közül a németül tájékoztatóhoz csatlakozva ők sokat nem értettek a szavaiból. A kisvasút a pompázatos színekben tündöklő megvilágított barlangban kanyarogva, olykor száguldva a női utasokból sikolyt fakasztott. A hegy gyomrában a végállomásról hatalmas szakadékot átívelő hídon is átgyalogoltunk, amit az orosz hadifoglyok építettek az első világháborúban. A pár száz méter megtétele után újra a kisvonatra ülhettünk, amely egy másik útvonalon ért ki a barlang kijárata közelébe. Sokszor lerántottuk a fejünket, mert úgy éreztük, mintha e nélkül elérnénk helyenként a sziklákat. 




Harmadnap Koper/Kapodistria kikötővárosba vonatoztunk. Olaszul is ki voltak írva a tájékoztató táblák, mert a lakosság egy részének ez az anyanyelve. Az Istria hegyei között lassan leereszkedő vonat utasai nem bánták a hosszú menetidőt.






A régi olaszos belváros megtekintése után Piran/Pirano-ba buszoztunk. A velencei stílusban félszigetre épült városka régi negyedével és erődjével látványos. 






A templomot ölelő falak tövében telepedtünk le fürdőzni, mint mindenki. 

Amíg a nejem és a leányom gyíkként élvezték a napot, addig én a félárnyékban a német ismerőseimnek fogalmaztam meg a képeslapok szövegét. A mellettünk tanyázó osztrák tanárral ellenőriztettem, aki örömömre nem talált hibát benne. A hűsítő tengerben többször megmártóztunk. Negyedik nap az Alpok felé vonatoztunk. Az olasz határ mentén a kettévágott város Gorizia/Nova Gorica után egyre szebb hegyek szirtjei tűntek fel a vonat ablakán keresztül. A Soca folyó völgyében az átívelő hidakon többször gyönyörködhetünk a természet alkotta tájban. Egy hosszú alagutat követően Bohinjska Bistricában szálltunk ki. 
Bohinjska Bistrica vasútállomás

Hét km-t gyalogolva értünk a Száva forrásvidékén a Bohinji–tóhoz, amit a Szávica táplál. Az alpesi környezet Ausztriára emlékeztetett minket. Legelő tehenek a réteken, az apró, párházas, muskátlis falvacskákban állattartásra berendezkedett gazdaságok. Egy másik turista házaspárral közösen motorcsónakáztunk és nagyokat nevettünk, ahogy a bedobott kenyérért küzdöttek a kacsák a pisztrángokkal. A part sekélyebb részein fürdőzésre is alkalmas hőmérsékletre melegedett a tó vize. Néhány órát megtöltve tüdőnket a friss hegyi levegővel a vasútállomásra leballagtunk és a sezanai szállásunkra utaztunk vissza. 


Egy nappal hosszabb lett volna a szabadságunk, akkor a kihagyhatatlan Bledbe is elmehettünk volna. 
Digitális fényképezőgépünk utazásunkkor még nem volt, így a hagyományos fotóinkat kiegészítettem másoktól kölcsönözve.